Hogy mit keres­tünk egy nap Udine‐ben ősszel?

2018. október 10.

Két‐három hét­tel ezelőtt volt két úti­cél a fejünk­ben, ame­lyek közül nem iga­zán tud­tunk válasz­ta­ni, mivel mind­ket­tőt rég­óta ter­vez­tük már fel­ke­res­ni. Tudtuk, hogy októ­ber­ben csak egy sza­bad hét­vé­génk van, de akkor menni sze­ret­nénk vala­mer­re, így a blog Facebook olda­lá­nak köve­tő­i­re bíz­tuk a dön­tést, vagy­is meg­sza­vaz­tat­tuk. Udine vagy Varsó legyen, és talán némi meg­le­pe­té­sem­re is, fölé­nye­sen győ­zött Udine.

Hát így kerül­tünk egy őszi napon Udine‐be. Kíváncsiak vagy­tok, milyen volt, mit is csi­nál­tunk egy nap Udine‐ben?

Épp jókor érkez­tünk, a reg­ge­li kávé ide­jén, amely egy­ben ébresz­tő is volt nekünk egy hosszú, átbu­szo­zott éjsza­ka után. Olaszországban vagyunk, így ennek meg kel­lett adni a mód­ját, ez nem volt vitás. Pár lépés után a Porta Aquileia előtt talál­tuk magun­kat, amely az óvá­ros kapu­ja­ként szol­gál a közép­ko­ri város­fal marad­vá­nya­ként, és belép­éve – vagy inkább átsé­tál­va alat­ta – egy nagyon kel­le­mes kis kávé­zó­ra buk­kan­tunk. Az idő­já­rás ugyan egész nap nem a mi olda­lun­kon állt, de így is vagy ennek elle­né­re is egy élmé­nyek­kel teli, cso­dás napot töl­töt­tünk ebben a tüne­mé­nyes észak‐olasz város­ban.

Tudtátok egyéb­ként, hogy Udine‐nek magyar vonat­ko­zá­sa is van? Egy legen­da sze­rint Attila, ami­kor Aquileiat ost­ro­mol­ta itt épít­te­tett magá­nak kato­ná­i­val egy erő­döt, akik a sisak­juk és paj­zsuk segít­sé­gé­vel hord­ták a sík terü­let­re az épí­tő­anya­got hozzá, és így ezzel meg­ala­pí­tot­ták Udine váro­sát.

A finom cap­puc­ci­no és ahogy az olasz élet­ér­zés elkez­dett lük­tet­ni ere­ink­ben elin­dul­tunk immár sza­ka­dó eső­ben az óvá­ros köz­pont­ja felé. Már ezen a rövid úton meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy milyen prak­ti­ku­san épít­kez­tek ebben a város­ban, árkád­sor alatt meg­hú­zód­va könnyeb­ben tud­tunk halad­ni és fotóz­ni is, köz­ben figyel­ve ez éppen nyíló üzle­tek kíná­la­tát, ahogy a friss zöld­sé­ge­ket ládák­ba ren­de­zik a bejá­rat mel­lett, ahogy a kávé­zók elé kike­rül­nek a szé­kek és az asz­ta­lok­ra az ital­la­pok, hamu­tar­tók. Mire elér­tük a Piazza della Libérta‐t és bele­me­rül­tünk a tér fen­sé­ges épü­le­te­i­nek cso­dá­la­tá­ba, szem­pil­lan­tás alatt körbe vett min­ket több turis­ta­cso­port is. A velen­cei han­gu­la­tú tér szem­káp­ráz­ta­tó lát­vány a rene­szánsz és góti­kus épü­le­te­i­vel. Itt talál­ha­tó a Loggia del Lionello, a város­há­za, átel­len­ben pedig a Loggia di San Giovanni az óra­to­ronnyal, mely­nek tete­jén lévő haran­got két mór figu­ra kon­gat­ja. A város­há­za árkád­jai alatt jól­esett kicsit meg­hú­zód­ni az eső elől, és így köze­lebb­ről is meg­szem­lél­tük, majd nagy nehe­zen rájöt­tünk, hogy a közé­pen lógó csil­lár­sze­rű dísz, nem is az, hanem egy iga­zán a han­gu­lat­hoz illő hőmé­rő.

Mire befo­tóz­tuk min­den oldal­ról, min­den szög­ből a teret és lát­ni­va­ló­it, el is állt az eső egy időre, így az Arco Bollani díszes kapun keresz­tül fel­sé­tál­tunk a vár­hoz. A Castello ma több múze­um­nak ad ott­hont, egy­kor azon­ban a Friuli Parlament szék­he­lye volt. A mere­dek lép­cső­sor helyett, amely a bejá­rat­hoz visz, mi inkább a loggia‐val díszí­tett kisebb emel­ke­dő meg­má­szá­sa mel­lett dön­töt­tünk, azt hiszem a fen­sé­ges han­gu­lat miatt, ami erre a sétá­ra a leg­ta­lá­lóbb kife­je­zés. A hatal­mas udva­ron a vár­fa­lak­ról messze ellát­ni a város felett. Az ősz szí­ne­it igye­kez­tünk úton‐útfélen meg­örö­kí­te­ni és lel­künk­be zárni élmény­ként.

A vár­tól átsé­tál­tunk a Piazza Matteottira, Udine főte­ré­re. Az ismét sze­mer­ké­lő eső elől egy étte­rem eser­nyő­je alá gubóz­tunk be, ahol jöhe­tett a pasta, s az olasz gaszt­ro­nó­mia ínyenc­sé­gei. Mit is írhat­nék, hogy vissza­ad­ja a han­gu­la­tát ennek? Egy szí­nes, eső­ben is vib­rá­ló, élet­tel teli tér az óvá­ros köze­pén, ahol a kis­gye­re­kek tapics­kol­nak a kis pocso­lyák­ban, a szü­lők élve­zet­tel isszák kávé­ju­kat az árká­dok, nap­er­nyők alatt köz­ben, a kutyák sem zavar­tat­ják magu­kat a kor­adél­utá­ni séta köz­ben, ele­gáns kutya­ru­ci­juk­ban illegnek‐billegnek át a tér egyik sar­ká­ból a másik­ba. Olyan nyu­godt min­den és min­den­ki, moso­lyog a fia­tal az idős, csi­nos és bájos az össz­kép akár­mer­re is nézünk. A körü­löt­tünk maga­so­dó épü­le­te­ket figyel­ve elme­reng­tem az épü­le­tek élénk színű spa­let­tá­in, néhol csu­kott álla­pot­ban, mint­ha csak fest­ve len­né­nek, lebi­lin­cse­lő volt.

Később átsé­tál­tunk a Duomohoz, mint nagyobb neve­ze­tes­ség a város­ban. A hatal­mas kated­rá­lis három­ha­jós latin kereszt alap­raj­zú épü­let, mely a 14. szá­zad­ban épült. Felkerestük a kis csa­tor­nát, amely végig­hú­zó­dik épü­le­tek között és alatt, roman­ti­kus­sá téve ezzel a város eldu­got­tabb zuga­it, és ame­lyet már fény­ké­pek­ről, hal­lo­más­ból ismer­ve alig vár­tam. A dél­után továb­bi részé­ben már inkább cél­ta­lan baran­go­lá­sunk alatt szám­ta­lan árká­dok­kal díszí­tett, szí­nes spa­let­tás épü­let alatt néze­lőd­tünk, újabb kávét kós­tol­tunk ter­mé­sze­te­sen más jel­le­gű kávé­zó­ban, fel­tér­ké­pez­tünk köze­leb­bi és távo­labb eső utcá­kat, kis tere­ket és kapu­al­ja­kat, bele­ol­vad­tunk a szom­bat dél­utá­ni olasz for­ga­tag­ba.

Érdekességként meg­fi­gyel­tem, hogy reg­gel­től késő dél­utá­nig kávé­il­lat lengi be az utcá­kat, tere­ket, majd elér­ke­zik a kora este, ami­kor elő­ke­rül a naran­csár­ga szín az asz­ta­lo­kon, a kávét fel­vált­ja az Aperol Spritz, ezzel kez­de­tét veszi a medi­ter­rán váro­sok­ra oly jel­lem­ző esti, éjsza­ki élet. Udine pedig mind­emel­lett olyan, mint egy élő ékszer­do­boz.

Visszatértünk késő este is a főtér­re, majd a Piazza della Libérta‐ra meg­cso­dál­ni fény­ár­ban úszva, és készí­tet­tünk néhány lenyű­gö­ző éjsza­kai képet. Látogatásunk úgy gon­do­lom mél­tó­kép­pen zárult ezzel a lát­vánnyal és szí­vet melen­ge­tő érzés­sel.

Friuli Venezia Giulia tar­to­mány még tar­to­gat szá­munk­ra lát­ni­va­lót, van még mit meg­néz­nünk itt, Udine csak egy állo­más volt a meg­is­me­rés felé, és biz­tos vagyok benne, hogy még vissza­té­rünk. Most öröm­mel és mosollyal az arco­mon éltem újra az egy­na­pos várás­né­zés emlé­ke­it, így köszö­nöm nek­tek ked­ves olva­só­ink, hogy elküld­te­tek ebbe a lük­te­tő, kávé­il­la­tú, káp­rá­za­tos észak‐olasz város­ba!

Tartsatok velem tovább­ra is itt a blo­gon és köves­sé­tek face­book olda­lon a kaland­lis­ta bejegy­zé­se­ket az újabb érde­kes­sé­ge­kért, fotó­kért, vide­ó­kért. Ha tet­szik, egy meg­osz­tás­sal segít­het­tek is, hogy még töb­bek­hez eljus­sa­nak.

Hozzászólás

  • Google Translate

  • Kövess min­ket:

  • Hírlevél

  • Booking.com Booking.com
  • Hirdetőoszlop

  • Legnépszerűbb bejegy­zé­sek