Sze­re­tem Erdélyt, avagy Szé­kely­föld kincsei

Nagyon soká­ig Erdély nekem egy feke­te folt volt az uta­zá­sok tér­ké­pén. Pár évvel ezelőtt azon­ban bará­ti isme­rett­sé­gek révén elju­tot­tam ide, és egy­sze­rű­en azóta nem tudok betel­ni vele. Szép­sé­ges tájai, magas hegy­csú­csai, a hagyo­má­nyok tisz­te­le­te, a nem­ze­ti öntu­dat, a kul­tu­rá­lis örök­sé­gek mind-mind hoz­zá­te­szik a magu­két egy felejt­he­tet­len erdé­lyi uta­zás­hoz. Úgy gon­do­lom, mind­emel­lett nekünk magya­rok­nak, – főleg ahogy egyre idő­sebb lesz az ember – vala­mi belső kész­te­tés, vala­mi lel­ki­is­me­re­ti kér­dés, hogy meg­is­mer­jük tör­té­nel­münk egy darab­ját sze­mé­lye­sen is.

Aki egy­szer ellá­to­gat erre a vidék­re, az később vissza­vá­gyik. Vissza­vá­gyik, és még töb­bet látni, tudni akar, és meg­él­ni úgy iga­zán min­den per­cét az itt tartózkodásnak.

Így vagyok ezzel akár­hány­szor Szé­kely­föld felé vesszük az irányt, és min­dig meg­fo­ga­dom, hogy Erdély más terü­le­te­i­re is el fogunk láto­gat­ni, más terü­le­tet is az úti terv­be szer­kesz­tünk majd, azon­ban annyi a lát­ni­va­ló itt, hogy nehéz bejár­ni egy, de még több alka­lom­mal is, min­dig van, ami még kima­rad és újabb uta­zás­ra csá­bít. Egy­szer, ebben biz­tos vagyok, min­den egy­ko­ron magyar terü­let fel­ke­rül a kaland­lis­ta blog­be­jegy­zé­sei közé.

Miért sze­re­tem Erdélyt, a Székelyföldet?

Ren­ge­teg a ter­mé­sze­ti csoda, gyö­nyö­rű helyek soka­sá­ga vár itt fel­fe­de­zés­re. A magas hegyek, hegy­csú­csok lát­vá­nya, Csík­sze­re­da felé tart­va ahogy átke­lünk a Mada­ra­si Har­gi­tán min­dig magá­val ragad. Olyan ter­mé­sze­ti kép­ződ­mé­nyek, mint Euró­pa egyet­len ter­mé­sze­tes vul­ká­ni tava a Szent Anna-tó, a Gyilkos-tó a jel­leg­ze­tes víz­ből kiál­ló fák, bok­rok ága­i­val vagy a Békás-szoros min­den Szé­kely­föld­re utazó bakancs­lis­tá­ján sze­re­pel, hoz­zá­te­szem, jogo­san. Erdély jel­ké­pe­i­vé vál­tak mára már.

A magyar tör­té­ne­lem meg­is­me­ré­se utáni vágy min­ket első alka­lom­mal az Ezer éves határ­hoz vitt Gyi­mes­bükk­re. Ahogy végig­ha­la­dunk a Gyi­me­se­ken, egyre inkább foj­to­gat az érzés, itt nem is olyan rég még komoly har­cok dúl­tak, és a Magyar Király­ság egy­ko­ri hatá­rá­hoz érkez­ve nagyon mélyet sóhaj­tunk. Az egy­ko­ri határ egyes kövei és a vas­úti őrház még ma is lát­ha­tó, sőt utób­bi a Rákó­czi vár rom­jai tövé­ben szé­pen rend­be­ho­zott épü­le­té­ben egy kiál­lí­tás vár. A pün­kös­di zarán­dok­lat más­nap­ján a magya­rok ezrei jön­nek el ide emlékezni.

Sze­re­tem a nap­le­men­tét Csík­som­lyón, miu­tán Csík­sze­re­dá­ból kigya­lo­go­lunk a Kis­som­lyó és a Nagy­som­lyó nyer­gé­be, ahol a híres csík­som­lyói búcsút is ren­de­zik. A leg­jobb idő erre az őszi kora­es­ti idő­pont, ami­kor már érzed a csí­pős hide­get, de belül a szí­ved meleg­ség­gel tölt el, ahogy végig­né­zel a nyu­godt tájon, az őszi szí­nek­ben ját­szó taka­ros udva­ro­kon és földeken.

Gyógy­vi­ze­i­ről és gyógy­he­lye­i­ről sem feled­kez­he­tünk meg. Tus­nád­für­dő az egyik leg­is­mer­tebb ezek közül mint gyógyfürdő- és üdü­lő­hely hét gyógy­for­rá­sá­val, illet­ve sze­mé­lyes ked­venc a Paraj­di sóbá­nya, ahol lég­úti meg­be­te­ge­dé­sek keze­lé­sé­re nyí­lik lehe­tő­ség. A száz­húsz méter mélyen fekvő bar­lang jól kiépí­tett hatal­mas ját­szó­te­rek­kel, mozi­te­rem­mel, gyer­mek­fog­lal­koz­ta­tó­val, de szimp­lán csak egy padon üldö­gél­ve is el lehet itt töl­te­ni az időt a nagy­já­ból 16 fokos hőmér­sék­le­ten. A paraj­di só egyéb­ként több for­má­ban is gyógy­ha­tás­sal bír, én kife­je­zet­ten aján­lom, mivel pár évvel ezelőtt az ekcé­má­hoz hason­ló kéz­fe­jen jelent­ke­ző bőr­prob­lé­mát hatá­so­san orvo­sol­ta. Jó hír annak, aki eset­leg kipró­bál­ná, nem kell érte egé­szen Paraj­dig utaz­ni, mivel meg­vá­sá­rol­ha­tó az Erdé­lyi ter­mé­kek bolt­já­ban is sok más ere­de­ti ter­mék­kel együtt. Sőt, ha már az erdé­lyi ter­mé­kek, akkor az ere­de­ti fűszer­ke­ve­ré­ke­ket is érde­mes kipró­bál­ni, könnyen egy hét­köz­na­pi vacso­ra idil­li hát­te­ré­ül vará­zsol­hat­juk vele Erdélyt.

Jól eső érzés a hagyo­má­nyok, a kul­tu­rá­lis emlé­kek nyo­má­ba ered­ni, és meg­is­mer­ked­ni őse­ink hagya­té­ka­i­val. Fel­ke­res­ni tör­té­ne­ti kiál­lí­tá­so­kat, táj­há­za­kat, fesz­ti­vá­lo­kat, és egy­út­tal talál­koz­ni hagyo­má­nyos mes­ter­sé­ge­ket végző falu­si hagyo­mány­őr­zők­kel, vala­hogy ez min­dig egy másik, külön világ­ba csöp­pent érzést ébreszt ben­nünk. Tanul­ni egy éle­ten át – szok­ták mon­da­ni, és hát az biz­tos, itt min­dig van mit és min­dig van mit fej­lőd­ni. Sze­re­tem mind­emel­lett az erdé­lyi­ek ter­mé­szet­hez való hoz­zá­ál­lá­sát, türel­mét és a csa­lá­di össze­tar­tá­su­kat, ha már fej­lő­dés­ről van szó.
És, ha már hagyo­mány­őr­zők és fesz­ti­vá­lok, a Tisz­ta for­rás – I. Online Erdé­lyi Hagyo­mány­őr­ző Fesz­ti­vál kere­te­in belül „eljön­nek“ hoz­zád ott­ho­nod­ba, csak kat­tints a ren­dez­vény­re, Face­book olda­lán pedig kövesd az ese­mé­nye­ket most hét­vé­gén, meg­is­mer­ked­hetsz erdé­lyi tájak­kal, kéz­mű­ves ter­me­lők­kel „sze­mé­lye­sen“. Én már kíván­csi­an várom.

Annyi de annyi magyar vonat­ko­zá­sú hely, emlék, neve­ze­tes­ség és lát­ni­va­ló van, amit nap­hosszat sorol­hat­nék, hiszen amit eddig lát­tunk Szé­kely­föl­dön, Erdély­ből las­sacs­kán egy kisebb köny­vet is meg­töl­te­ne, és őszin­tén szól­va, mind­re azt mon­da­nám, szí­vem­nek oly ked­ves. Talán egy­szer majd ennek is eljön az ideje, de addig is, vissza és vissza­té­rünk újabb helye­ket és embe­re­ket meg­is­mer­ni, újra átél­ni min­den por­ci­kánk­ban ezt a külö­nös bizser­gést, ami hatal­má­ba kerít ezen a vidéken.

Tart­sa­tok velem tovább­ra is itt a blo­gon és köves­sé­tek face­book olda­lon a kaland­lis­ta bejegy­zé­se­ket az újabb érde­kes­sé­ge­kért, fotó­kért, vide­ó­kért. Ha tet­szik, egy meg­osz­tás­sal segít­het­tek is, hogy még töb­bek­hez eljussanak.