Élmé­nyek az Azori-szigeteken koronavírus-járvány alatt/után

Ez a 2020-as év nem éppen úgy ala­kul, ahogy – gon­do­lom velünk együtt sokan – év ele­jén ter­vez­tük. Már­ci­us ele­jén épp­hogy csak haza­ér­tünk Spa­nyol­or­szág­ból, a hosszú hét­vé­génk­ről Valen­ci­á­ból, és pár nap múlva már #Karan­tén­Nap­ló néven emle­get­tem poszt­ja­i­mat, a #marad­jott­hon jegyé­ben tel­tek nap­ja­ink és a vir­tu­á­lis uta­zá­sa­ink. Nyár­ra aztán jött a “nyi­tás”, júli­us­tól az orszá­gok szí­nen­kén­ti (veszé­lyes­sé­gi) beso­ro­lá­sa, és ezzel együtt a remény, hogy ha las­san is, de vissza­tér­he­tünk a nor­má­lis kerék­vá­gás­ba. Azt azon­ban még ekkor sem hit­tem iga­zán, május­ban az élő vir­tu­á­lis uta­zá­sunk alatt pedig álmod­ni sem mer­tem, hogy idén (ráadá­sul augusz­tus­ban) két hétre elju­tunk az Azori-szigetekre. 

Hogy mégis hogyan sike­rült, és hogyan éltük meg ezt az uta­zást jár­vány ide­jén? Olvas­sá­tok el a sze­mé­lyes beszámolómat!

Nem kife­je­zet­ten mond­ták rám sosem, hogy pozi­tív hoz­zá­ál­lá­sú len­nék. Ugyan­ak­kor örök pesszi­mis­tá­nak sem val­la­nám magam, sok­kal inkább rea­lis­tá­nak érzem. Min­dig és min­den hely­zet­ben pró­bál­tam, pró­bá­lom a dol­gok jó és rossz olda­lát egy­aránt nézni, majd mér­le­gel­ni. A karan­tén­idő­szak­ban azon­ban érde­kes dolog tör­tént velem; min­den egyes isme­rő­söm, roko­nom azzal zárta egy-egy beszél­ge­té­sün­ket: “Hogyan tudsz te ilyen pozi­tív lenni?”, és a májusi-júniusi élő beje­lent­ke­zé­ses vir­tu­á­lis uta­zá­sok során ti, köve­tő­ink is meg­je­gyez­té­tek: “Hogyan tudsz ennyi­re kisu­gár­zó és mosoly­gós marad­ni?”… Vic­ce­sen vála­szol­tam néhány­szor, hogy “talán az elmúlt évek pesszi­miz­mu­sa miatt fel­gyü­lem­lett pozi­tív szem­lé­let most tör a fel­szín­re”, mert hát semmi külö­nö­set nem csi­nál­tam, nem érez­tem, csak amit világ éle­tem­ben. Áll­junk reá­li­san az előt­tünk álló hely­zet­hez, mér­le­gel­jünk és legyünk azon, hogy az aktu­á­lis szi­tu­á­ci­ó­ból a lehe­tő leg­job­bat hoz­zuk ki. 

A turiz­mus­ban dol­go­zó szak­em­ber­ként (ami­óta az esze­met tudom, erre a pályá­ra készül­tem) higgyé­tek el, vol­tak és saj­nos van­nak még min­dig bizony­ta­lan­sá­gok az éle­tem­ben, nehe­zen emészt­he­tő hely­ze­tek, és épp­úgy lel­ki­leg mint tes­ti­leg a jelen­leg is a min­den­nap­ja­in­kat meg­ha­tá­ro­zó covid-19 világ­jár­vány meg­vi­sel. Mivel hosszú távon jelen­leg nem tudunk gon­dol­kod­ni, rövid- és közép­tá­von a leg­jobb gyógy­ír volt a szá­mom­ra, hogy egy uta­zás mel­lett dön­töt­tünk. Az uta­zás az én terápiám. 

Miu­tán júli­us­ban a máso­dik kör­ben Por­tu­gá­lia “kizöl­dült”, és mivel Rita, az Azori Éden túra­ve­ze­tő­je és blog­ge­re szu­per együtt­mű­kö­dés­re kért fel min­ket, csak arra tud­tam gon­dol­ni, hogy ezt a sors intéz­te így. Men­nünk kell! Most, vagy soha vissza nem térő lehe­tő­sé­get sza­lasz­tunk el. Hogy ezt miért gon­dol­tam már akkor így? Később rész­le­te­sen elmon­dom, mert beiga­zo­ló­dott. Amú­gy­is, vagy egy éve ter­vez­get­tük már Ritá­val, hogy egy­szer meglátogatjuk.

Egy­szó­val, óri­á­si köszö­net Ritá­nak! A közös pro­jekt kap­csán figyel­jé­tek a face­book olda­lunkat, köves­sé­tek az Azori Éden face­book oldalát (is), mert #vala­mi­ké­szül… 

Uta­zás jár­vány idején

Mivel a jár­vány­meg­elő­zés, ‑ter­je­dés és a 2. hul­lám vissza­szo­rí­tá­sa miatt folya­ma­to­san vál­toz­nak a sza­bá­lyok, így nem fogom olyan rész­le­te­sen kive­séz­ni a hely­ze­tet, inkább a mi tör­té­ne­tün­ket írom le, kicsit – ha nem bán­já­tok – legyen nekünk is inkább ez egy #emlék­men­tés.

Ren­ge­te­get agyal­tunk közö­sen Ritá­val, hogy hány napba fog min­den elkép­ze­lés meg­va­ló­sí­tá­sa bele­fér­ni; hogy mikor milyen repü­lő­já­ra­tok van­nak, és ezek­nek ötvö­zé­se hogyan lehet a leg­op­ti­má­li­sabb (és nyil­ván költ­ség­ha­té­kony is). Végül a rya­nair jára­tai mel­lett dön­töt­tünk min­den sza­ka­szon (a leg­biz­ton­sá­go­sabb­nak tűnő ver­zió lett a módo­sí­tá­sok, tör­lé­sek és átszál­lá­si idők tekin­te­té­ben), azaz Budapest-Lisszabon, Lisszabon-Ponta Del­ga­da (Sao Miguel) és vissza ugyan­ezen az útvo­na­lon.
Sze­rin­tem, összes­sé­gé­ben mon­dom, jó válasz­tás volt. Egyik sza­ka­szon sem volt sem­mi­lyen fenn­aka­dás, tör­lés vagy késés; tel­je­sen úgy érez­tük, mint­ha “béke­idő­ben” utaz­nánk. Per­sze, a köte­le­ző maszk­vi­se­lés a rep­té­ren és a repü­lőn emlé­kez­te­tett a jelen­le­gi hely­zet­re, de a gépek telí­tett­sé­ge is fel­tű­nő­en magas volt. Lissza­bon és Ponta Del­ga­da között mind­két irány­ban tel­je­sen tele is vol­tak a gépek. A szo­ká­sos fedél­ze­ti újsá­got most nem osz­to­gat­ták, app­li­ká­ci­ón keresz­tül lehe­tett ételt, italt válasz­ta­ni, illet­ve csak a kár­tyás fize­tés műkö­dött. Sem a stewardess-ekkel, sem a gép­pel vagy az utas­tár­sak­kal kap­cso­lat­ban nem tudok szaf­tos szto­rit írni, min­den­ki kor­rekt hoz­zá­ál­lá­sú volt, nem talál­koz­tunk rend­kí­vü­li eljá­rás­sal.
Őszin­tén, a rep­té­ren a biz­ton­sá­gi ellen­őr­zés­nél vagy a becsek­ko­lás­nál sem. Haza­fe­le a fapa­dos ter­mi­nál­ból kife­lé tart­va készí­tet­tük a sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyun­kat, illet­ve akar­tam mutat­ni a beszál­ló­kár­tyán­kat is, de a rend­őr úr meg­elő­zött kér­dé­sé­vel, hogy melyik ország­ból érkez­tünk (Por­tu­gá­lia zöld, tesz­te­lés és karan­tén nél­kül lehet utaz­ni jelen­leg), s a válasszal meg­elé­ged­ve szép estét kívánt. 

Érke­zé­sünk­re Sao Miguel­re vala­mi­vel éjfél előtt került sor, ahol kissé fárad­tan, de rög­tön túl­es­tünk egy regiszt­rá­ci­ós pro­ce­dú­rán. A ter­mi­nál­ból kilép­ve két sorba terel­tek min­ket asze­rint, hogy 72 órá­nál nem régeb­bi, nega­tív PCR-tesztel érkez­tünk vagy hely­ben a retép­té­ri min­ta­vé­te­li pon­ton, ingye­ne­sen sze­ret­nénk meg­csi­nál­tat­ni. Nekünk kéz­ben volt a papír, nem koc­káz­tat­tunk, és mivel a rep­té­ri teszt ered­mé­nyé­ig karan­tént kel­lett volna vál­lal­nunk, ez idő­ki­esés lett volna szá­munk­ra. A sorunk­ból azo­kat, akik online végez­ték el a regiszt­rá­ci­ós lap kitöl­té­sét előre enged­ték, nekünk ez nyom­ta­tott for­má­ban volt meg, így nagy­já­ból egy óra volt az ácsin­gó­zás, majd három perc a tény­le­ges ügy­in­té­zés. Ellen­őriz­ték a papír­ja­in­kat, meg­ad­ták a 6. napun­kon hol kell idő­pon­tot kér­nünk a köte­le­ző máso­dik teszt­re, ami szin­tén ingye­nes vizs­gá­lat.
Na ez stresszes volt. Na nem a féle­lem miatt, hogy mi lesz az ered­mé­nye, sok­kal inkább az azori rend­szer túl­ter­helt­sé­ge és talán szer­ve­zet­len­sé­ge miatt. Három e‑mailünkre nem kap­tunk választ sem, tele­fon­hí­vá­sa­ink­kal nem men­tünk sokra; majd végül a soka­dik hívás­ra és félig-meddig por­tu­gá­lul és erő­tel­je­sebb hang­ne­met meg­üt­ve meg­kap­tuk a tesz­te­lés­re az idő­pon­tot. Per­sze, hogy “még egy­sze­rűbb legyen” nem a köze­lebb eső min­ta­vé­te­li hely­re (ami kide­rült köz­ben, hogy bezárt), de leg­alább késő esté­re, hogy az azna­pi prog­ra­mun­kat ne tegye tel­je­sen tönk­re. Maga ez a min­ta­vé­tel vára­ko­zás­sal együtt nem volt több 20 perc­nél; autó­ban ülve, gyor­san levet­ték orr­ból és garat­ból egy­aránt. Ezek után mit gon­dol­tok, mikor kap­tuk meg az ered­mé­nyét? Magyar elér­he­tő­ség­re azóta sem, sze­ren­csénk­re a por­tu­gál mobil­ra az SMS a nega­tív ered­ménnyel kb. 4 – 5 nap múlva meg­ér­ke­zett. Még jó, hogy nem kell karan­tén ezt a tesz­te­lést követően! 

Hogy milyen Sao Miguel 2020. nyarán?

A PCR-tesztelés és regiszt­rá­ci­ós mizé­ri­át leszá­mít­va több kel­le­met­len­sé­get a jár­vány­hely­zet­ből adó­dó­an nem éltünk át. Pon­to­sab­ban a zárt tér­ben való maszk­vi­se­lés (bol­tok, taxi) és a folya­ma­tos kéz­fer­tőt­le­ní­tés, ami­kor belép­tünk vala­ho­va (bol­tok, étter­mek, kávé­zók ajta­já­ban kihely­zett fla­ko­nok, ada­go­lók van­nak) már meg­szo­kot­tá vált, fel sem tűnt iga­zán. Nagyon figyel­tek a helyi­ek min­de­nütt, hogy betart­sák és betar­tas­sák a sza­bá­lyo­kat, viszont nem érez­tük sehol zava­ró­nak. Nagyon ked­ves embe­rek­kel talál­koz­tunk, turis­tá­val sok helyen egy­ál­ta­lán nem. Ott tar­tóz­ko­dá­sunk alatt kezd­tük el érez­ni, hogy nap­ról napra töb­ben vagyunk, de sze­rin­tem még jócs­kán elma­rad a láto­ga­tók száma egy átla­gos augusz­tus­hoz képest. 

A beszá­mo­ló ele­jén írtam, hogy már uta­zá­sunk előtt úgy érez­tem, hogy ez egy soha vissza nem térő lehe­tő­ség, most pár mon­dat­ban meg­in­do­ko­lom.
Az egyik pont az előb­bi­hez kap­cso­ló­dik, hiszen – bízunk benne, hogy hama­ro­san szé­pen rend­be jön­nek a dol­gok és újra­in­dul a turiz­mus is – ilyen álla­po­tá­ban, embe­rek és ember­tö­me­gek nél­kül lehet fel­fe­dez­ni nem egy lát­ni­va­lót, túra­út­vo­na­lat, és per­sze fotóz­ni, vide­óz­ni bele­ló­gó kezek és fejek nél­kül. Idő­já­rás szem­pont­já­ból az uta­zás­ra ez az egyik leg­jobb idő­szak, s mi ki is fog­tuk az idei eddi­gi leg­me­le­gebb (és sze­rin­tem leg­pá­rá­sabb) hete­ket is. Jó tanács, ha egy­szer ide készül­tök, akkor a tik­kasz­tó párás meleg­re készül­je­tek fel, ami bár­mi­kor meg­ko­ro­náz­ha­tó egy kiadó eső­vel. Gyö­nyö­rű egyéb­ként ilyen­kor a szi­get, a zöld min­den árnya­la­ta lát­szó­dik, és szá­mom­ra már-már meg­tisz­tel­te­tés volt, hogy a mese­szép hor­ten­zi­ák, egész bok­rok és hegy­ol­da­lak meg­vár­tak tel­jes szép­sé­gük­ben; bakancs­lis­tá­ról pipa a sok hor­ten­zi­ás fotó készí­té­se az Azori-szigeteken!
Nem utol­só sor­ban azért is gon­dol­tam, hogy kihagy­ha­tat­lan lehe­tő­ség, mert reá­li­san gon­dol­kod­va és őszin­tén bevall­va nek­tek, nem tudom, hogy mennyi­re lesz lehe­tő­sé­günk a jövő­ben kül­föld­re utaz­ni, főleg egy ilyen egzo­ti­kus­nak és – talán kije­lent­he­tem – magas kate­gó­ri­ás úti célra, mint az Azori-szigetek. A jár­vány okoz­ta gaz­da­sá­gi hely­zet­ben a mun­ka­he­lyem bizony­ta­lan, a fize­té­sem hóna­pok óta szin­te a nul­lá­val egyen­lő; egy fize­tés­ből pedig hosszabb távon nehéz meg­él­ni és mel­let­te utaz­ni is. Hiába az uta­zás a lét­ele­münk, még gon­dol­ko­dunk és kre­a­tí­van, előre nézve, új pro­jek­tek meg­va­ló­sí­tá­sán fára­do­zunk. Mert lesz még uta­zás és lesz­nek még szép napok, csak át kell szer­vez­nünk való­szí­nű­leg az éle­tün­ket a követ­ke­ző hetek­ben (és nagyon remé­lem, hogy hetek­ben, nem hónapokban). 

Vissza­tér­ve Sao Miguel­re és a lát­ni­va­lók­ra, nem mon­dom, hogy min­dent lát­tunk, de ren­ge­teg min­dent igen. Mivel a közel két hét alatt munka is volt bőven, ezért inkább élmé­nyek­kel let­tünk most gaz­da­gab­bak. Azok­kal a meg­élt pil­la­na­tok­kal és azok­kal a helyek­kel, hely­ze­tek­kel, ami­ket köz­ben átél­tünk. A szo­ká­sos több ezer fotó helyett, amit egy két hetes uta­zás alkal­má­val készí­tet­tünk volna, most csak ezer körül szá­mot értünk el, de vide­ós nyers­anya­gunk terén – ha min­den igaz – sok­kal job­bak a muta­tók.
Két helyen lak­tunk, elő­ször Fur­nasban majd pár éjsza­kát Ponta Delgada-ban töl­töt­tünk. Azért a szi­ge­tet keresztül-kasul bejár­tuk, van­nak igazi, fel­töl­tő­dést segí­tő élmé­nye­ink, ame­lye­ket egy külön blog­be­jegy­zés­ben, amo­lyan TOP10 élmé­nyünk for­má­ban meg­mu­ta­tunk nek­tek hama­ro­san.
Ami saj­nos a jár­vány miatt elma­radt, az a bál­na­les. Amíg mi kint vol­tunk, ezek a túrák nem indul­tak. Ami a jár­vány és másod­sor­ban az idő­já­rás miatt kima­radt, az a Lagoa de Fogo. Azt hiszem, ezek azok első­sor­ban, amik miatt azt mond­juk, hogy egy­szer még vissza­té­rünk, és akkor nem feled­ke­zünk meg más szi­ge­tet is, mint pl. Flo­rest vagy Ter­ce­irat meghódítani.

Köszö­nünk min­dent Azori Éden Ritá­nak! A min­den­be bele­tar­to­zik a szer­ve­zés, az alkal­maz­ko­dás, a túra­ve­ze­té­sek, a tesz­te­lés­sel kap­cso­la­tos segít­ség, min­dent de min­dent tény­leg! Ismét bebi­zo­nyo­so­dott még szá­munk­ra is, hogy igen­is jó, ha van egy helyi ide­gen­ve­ze­tőd, aki ott áll mel­let­ted és segít, figyel rád, no meg temér­dek olyan infor­má­ci­ó­val hal­moz el, amit sehol más­hol nem találsz, egyet­len úti­könyv sem említ. Ez pedig, itt az Azori-szigeteken kin­cset ér (itt vég­képp, mert én egyet­len magyar nyel­vű úti­könyv­vel sem találkoztam). 

Hiszek a sors­ban. Hiszek abban, hogy min­dig van előre, hogy min­den lejt­me­net után van fel­fe­lé is. Hiszem, hogy a “fel­hők felett min­dig kék az ég”, és min­dig lesz még nap­sü­tés. Augusz­tus 6‑án, napra pon­to­san öt hónap­pal az utol­só útnak indu­lá­sunk után újra repü­lő­re száll­tunk. Bízom benne, hogy a követ­ke­ző­re nem kell ismét öt hóna­pot vár­nunk, de ha kell, akkor is hiszem, hogy egy nagyobb jóért történik.

Tart­sa­tok velem tovább­ra is itt a blo­gon, köves­sé­tek face­book olda­lon a kaland­lis­ta bejegy­zé­se­ket az újabb érde­kes­sé­ge­kért, fotó­kért, vide­ó­kért, illet­ve meg­ta­lál­tok az ins­ta­gra­mon is! Ha tet­szik a bejegy­zés vagy egy posz­tunk, akkor egy meg­osz­tás­sal segít­se­tek, hogy még töb­bek­hez eljus­sa­nak! Köszönjük!