Egy hét­vé­ge Valen­ci­á­ban

2020. március 31.

“Egy uta­zás, egy hosszú hét­vé­ge a tavasz kez­de­tén, ame­lyért örök­re hálás leszek.”

Valen­cia a bakancs­lis­tán­kon sze­re­pelt ami­óta a Rya­nair elin­dí­tot­ta Budapest-Valencia köz­vet­len jára­tát még 2017 októ­be­ré­ben. Akik olvas­gat­ják a blo­got, köve­tik kaland­ja­in­kat tud­hat­ják, hogy szá­munk­ra Málta a sze­re­lem­or­szág, de a szí­vünk másik csücs­ké­ben sokkal-sokkal régebb óta jól kibé­lelt helyet fog­lal el Spa­nyol­or­szág. Így a dön­tés, hogy Oslo és Luxem­bourg elle­né­ben Valen­ci­á­ra esett már­ci­us ele­jén a válasz­tá­sunk, soka­kat nem lepett meg.

Egy hét­vé­ge Valen­ci­á­ban

A hét­vé­génk pén­tek­től hét­fő­ig tar­tott, pén­tek esti érke­zés­sel Valen­ci­á­ba és hétfő késő dél­utá­ni indu­lás­sal haza a Rya­nair köz­vet­len jára­ta­i­val. Alap­ve­tő­en így három napunk volt meg­is­mer­ked­ni Valen­ci­á­val, és nyu­god­tan kije­lent­he­tem, hogy ez tel­jes mér­ték­ben meg­ér­te. 

A rep­tér és a város között met­ró­val köz­le­ked­tünk, amely­hez a menet­je­gyet érke­zés után a tömeg­köz­le­ke­dés pult­já­nál oda-vissza meg­vet­tük, illet­ve a buszos három napi köz­le­ke­dés­hez egy TD‑3 nevű bér­le­tet vásá­rol­tunk, amely kor­lát­lan uta­zás­ra jogo­sí­tott ben­nün­ket. Ez volt a leg­jobb és leg­biz­ton­sá­go­sabb meg­ol­dás, mivel nem iga­zán tud­tuk, hogy mennyit is aka­runk tömeg­köz­le­ked­ni, eset­leg eltévedünk‑e távo­lab­bi pont­já­ra a város­nak, ahon­nan inkább ezt választ­juk a szál­lo­dánk­hoz való vissza­ju­tás­hoz, vagy mennyi­re késő este ér véget egy-egy napunk.

A szál­lást Booking.com-on fog­lal­tuk, tér­kép bön­gé­sző­ben elhe­lyez­ke­dés és ár sze­rint szűr­ve a szá­munk­ra leg­ked­ve­zőb­bet. Meg is lepőd­tem már első este, hogy milyen flan­cos helyet sike­rült így fog­lal­nunk, hiszen a 4‑csillagos beso­ro­lás szá­munk­ra nem fel­té­tel, nem épp elsőd­le­ges és nem is álta­lá­nos szi­tu­á­ció. A szál­lás­ra így aztán vég­képp nem volt pana­szunk, jó helyen, jó árban és jó minő­ség­hez volt sze­ren­csénk.

Lát­ni­va­lók, élmé­nyek Valen­ci­á­ban 

Tud­no­tok kell, hogy min­dent nem akar­tunk látni “csak­a­zér­tis”, sok­kal inkább fel­töl­tő­dés­re vágy­tuk és egy kis nap­sü­tés­re, ang­al­gás­ra a spa­nyol han­gul­tú épü­le­tek között, egy kávé­ra egy helyes kis kávé­zó tera­szá­ra kiül­ve, és úgy vol­tunk vele, hogy ami bele­fér mind­emel­lett azt meg­néz­zük. Talán egyet­len kíván­sá­gom volt, amit cél­irá­nyo­san ter­ve­zett lát­ni­va­ló volt, az az El Car­men negyed és az itt talál­ha­tó ins­ta­gra­mon sok­szor fel­buk­ka­nó ele­fán­tos graf­fi­ti volt (no meg a nyu­szis, de az már nem talál­ha­tó a helyén). 

Mind­ezek elle­né­re sike­rült egy iga­zán tar­tal­mas, szu­per való­já­ban három tel­jes napot eltöl­te­nünk Valen­ci­á­ban min­den fon­to­sabb neve­ze­tes­sé­gét leg­alább kívül­ről fel­fe­dez­ve. Halad­junk is sor­ban, így leg­alább lát­hat­já­tok, tapasz­tal­hat­já­tok, mi fér bele egy-egy napba kényel­me­sen.

Pén­te­ken késő este lan­dol­tunk Valen­ci­á­ban, a rep­tér­ről a szál­lá­sun­kig még jó egy óra uta­zás követ­ke­zett, így a becsek­ko­lás után sötét­ben már iga­zán másra nem is vágy­tunk csak egy gyors vacso­rá­ra és egy pihe-puha ágyi­kó­ra. 

Szom­ba­ton beval­lom egy kényel­mes ébre­dést és készü­lő­dést köve­tő­en indul­tunk útnak az első kávén­kat besze­rez­ni, majd mivel a Művé­sze­tek és Tudo­má­nyok Váro­sá­tól mind­össze pár lépés­re lak­tunk, itt kezd­tük az ismer­ke­dést a város­sal. Őszin­tén szól­va, ekkor még csak meg­elé­ged­tünk egy nyug­tá­zás­sal, hogy itt van, meg van, lőt­tünk három fotót és egy sétá­ra indul­tunk a Turia folyó egy­ko­ri med­ré­ben kiala­kí­tott 9 km hosszú váro­si park­ban, a Jar­din del Turia ösvé­nye­in egé­szen Valen­cia órvá­ro­sá­nak észa­ki, észak-keleti részé­ig, a Tor­res del Serranos-ig. Szom­bat dél­előt­ti kikap­cso­ló­dás­nak az elő-elő buk­ka­nó nap­su­ga­rak alatt nem is kíván­hat­tunk volna job­bat. 

Jar­din del Turia

Egy töké­le­tes zöld­öve­zet kicsik­nek és nagyok­nak a város köze­pén, ahol kávé­zók, ját­szó­te­rek, luga­sok és szö­kő­ku­tak, bicik­li­utak és kül­té­ri edző­te­rem vagy épp sport­pá­lyák vár­ják a láto­ga­tó­i­kat. Köz­ked­velt idő­töl­tés itt ahogy ész­re­vet­tük a futás, a jóga a sza­bad­ban, de a kutyu­sok és gaz­dá­ik is elő­sze­re­tet­tel választ­ják maguk­nak. A több kilo­mé­te­res séta során engem újra és újra meg tudott lenni, mi min­den kapott itt helyet, és hogy mennyi­re jól meg­fér­nek egy­más mel­lett. Nem egy­szer jutott eszem­be a gon­do­lat, hogy mi lenne, ha egy­szer a Duna kiszá­rad­na vagy vala­mi­lyen oknál fogva elte­rel­nék Buda­pest bel­vá­ro­si sza­ka­szán, létesülhetne‑e egy ilyen park; hogy milyen érzés lenne akkor ott sétál­ni, kikap­cso­lód­ni? Nem hülye­ség a fel­ve­tés, mivel a Turia folyót is az 1957-es hatal­mas és sok-sok ember­ál­do­za­tot köve­te­lő árvíz után mes­ter­sé­ge­sen terel­ték el, és a város lakos­sá­gá­nák kíván­sá­gá­ra léte­sült a folyó­me­der­ben ez a park 1986-ban. 

Valen­cia óvá­ro­sa

A “meder­sé­tánk” a Tor­res de Serranos-nál, az óvá­ros egy­ko­ri fő kapu­já­nál ért véget, itt már egy pici a civi­li­zá­ci­ó­ba vágy­tunk. Bocsi valen­ci­a­i­ak, de gye­rek­zsi­vaj és “fotó­bo­lon­dok” közt ennyi elég volt! 

Valen­cia óvá­ro­sá­nak bevé­te­lé­re innen indul­tunk szi­go­rú­an egy kávé elfo­gyasz­tá­sa után, ami nem mel­les­leg éle­tem egyik, ha nem a leg­fi­no­mabb fahé­jas cap­puc­ci­nó­ja volt hatal­mas tej­szín­hab­bal a tete­jén boros­po­hár­ban. Elő­ször a kávé mögül mérics­kél­tük a pont előt­tünk maga­so­dó Torre de Ser­ra­nos mére­te­it, aztán némi belé­pő meg­fi­ze­té­se után fel­vág­tat­tunk, hogy a város­ra nyíló kilá­tás­ban gyö­nyör­köd­jünk. 

Az újra fel­buk­ka­nó tér­iszo­nyom leküz­dé­sét köve­tő­en újult erő­vel kon­cent­rál­tunk a han­gu­la­tos, szí­nes házak között néze­lőd­ni, bók­lász­ni, élvez­ni a szom­bat dél­utá­ni kel­le­mes idő­já­rást miköz­ben emlé­ke­ze­tünk­ben pró­bál­tuk elő­hív­ni a tér­ké­pet, legyen segít­sé­gül, hogy melyik neve­ze­tes­sé­get merre talál­juk. Annyi­ra nem eről­tet­tük, hogy kéz­nél legyen, élvez­ni akar­tuk, amit Valen­cia nyújt; amit spon­tán dön­té­sek­kel meg­él­he­tünk. Mivel nem egy nagy kiter­je­dé­sű az óvá­ro­si rész, min­den út jó irány­ba veze­tett min­ket, jókat súg­tak az ösz­tö­ne­ink.

Szé­pen sor­ban déli irány­ban, a köz­pon­ti rész­ként említ­he­tő Est­a­ció del Norte vas­út­ál­lo­má­sig és a köz­vet­le­nül mel­let­te talál­ha­tó bika­vi­a­dal aré­ná­ig, min­dent érin­tet­tünk, amit első alka­lom­mal látni kell Valen­ci­á­ban. Hogy mik ezek? Muta­tom képe­ink segít­sé­gé­vel:

Las Fal­las

A Placa de la Rein­án egy­szer csak arra let­tünk figyel­me­sek miköz­ben a nap nyu­go­vó­ra készült, hogy lezár­ták kor­do­nok­kal a tér alsó felét, a Placa del Ayun­ta­ment felé veze­tő utat (később kide­rült, hogy az egész teret is jófor­mán egé­szen az Est­a­ció del Norte előt­ti keresz­te­ző­dé­sig). Valen­cia leg­na­gyobb, és Spa­nyol­or­szág egyik leg­is­mer­tebb ünne­pe a Las Fal­las, ame­lyet 2017 óta az UNESCO szel­le­mi világ­örök­sé­ge égi­sze alatt ren­dez­nek meg amo­lyan tél teme­tő és tavasz köszön­tő ese­mény­ként már­ci­us 19-én Szent József tisz­te­le­té­re. Az ünnep­lést külön­bö­ző fesz­ti­vá­lok­kal, ese­mé­nyek­kel már bő egy-másfél hónap­pal koráb­ban elkez­dik, így futot­tunk mi bele egy mas­ka­rás fel­vo­nu­lás­ba. Csak annyit mon­dok, hogy a meg­le­pe­tés ere­jé­vel hatott, de hatal­mas élmény volt. 

Valen­cia ten­ger­part­ja

Vasár­nap a ten­ger­par­ton kezd­tünk kisebb újra­ter­ve­zést köve­tő­en, mivel a Las Fal­las miatt szin­te az egész város fel­boly­dult, sok a lezárt útvo­nal, nem köz­le­ked­nek vagy terelt útvo­na­lon a buszok, így kicsit körül­mé­nye­sebb volt eljut­ni úti célunk­hoz, amely a Mal­va­ros­sa Beach volt. Egy­sze­rű­en imád­tam, nincs rá jobb szó, és talán több sem kell; szé­les és homo­kos ten­ger­part kilo­mé­te­rek hosszan. Szik­rá­zó nap­sü­tés, a rán­co­kat kisi­mí­tó könnyed szel­lő, a ten­ger halk moraj­lá­sa, a jóidőt kihasz­nál­va a par­ton ját­szó gyer­kő­cök kiál­tá­sai és az érzés, hogy itt a tavasz, jön a nyár; hogy itt vagyunk és ezt is meg­va­ló­sí­tot­tuk, így utó­lag nézve vég­képp leír­ha­tat­la­nul nagy bol­dog­ság. Van, aki­nek a cso­ko­lá­dé, nekem ezek a pil­la­na­tok, per­cek, órák az igazi bol­dog­ság­hor­mo­no­kat meg­tán­col­ta­tó dol­gok. 

El Car­men

Dél­után a Bar­rio El Car­men szűk utcá­it, siká­to­ra­it vet­tük célbe. Ez volt iga­zá­ból a bakancs­lis­tá­mon Valen­ci­át ille­tő­en az a bizo­nyos ele­fán­tos graf­fi­ti miatt. Ismét a meg­ér­zé­se­ink­re hall­gat­va egy óri­á­si adag chur­ros kísé­re­té­ben a híres Selyem­bör­ze épü­le­té­nek meg­te­kin­té­se után graffiti-vadászatra indul­tunk. Izgal­mas volt és való­di bolyon­gás, ahol soha nem tud­tad, mit hoz a követ­ke­ző sarok, mit tar­to­gat a mel­let­ted nyíló utca. Élvez­tük. Élvez­tük és nagyo­kat nevet­tünk. A bakancs­lis­tánk­ra pedig egy újabb pipa került, hiszen sike­rült meg­ta­lál­nunk Mr. Ele­fán­tot. 

Művé­sze­tek és Tudo­má­nyok Váro­sa

Hétfő modern és ext­ra­va­gáns lett. Ezt a napot szán­tuk alap­ve­tő­en a Művé­sze­tek és Tudo­má­nyok Váro­sá­nak bejá­rá­sá­ra, fel­fe­de­zé­sé­re. Valen­cia talán első számú neve­ze­tes­sé­ge ez a modern város­rész, mely 1996-ban jött létre a Turia folyó med­ré­ben az óvá­ros és a ten­ger­par­ti öve­zet között. Mint­egy 350 ezer négy­zet­ki­lo­mé­te­ren terül el a San­ti­a­go Cala­tra­va valen­ci­ai ter­ve­ző nevé­hez kötő­dő város­rész, mely igazi fel­leg­vá­ra a kul­tu­rá­lis, szó­ra­koz­ta­tó kikap­cso­ló­dás­nak. Utra­mo­dern és lenyű­gö­ző öt komp­le­xum kapott itt helyet. Cso­dás és kihagy­ha­tat­lan, ha egy­szer Valen­ci­á­ban jár­tok! Lehe­tet­len nem szu­per­la­tí­vu­szok­ban beszél­ni erről, min­ket nagyon meg­fo­gott ez a hely.

Mielőtt még a repü­lő­tér felé vet­tük volna az irányt tet­tünk nap­pal is egy kis sétát a Placa del Ayun­ta­ment és kör­nyé­kén, vala­mint búcsú­zó­ul egy extra adag chur­ros is lecsú­szott. Innen már könnyen a rep­té­ren talál­tuk magun­kat a köz­vet­len met­ró­val, ahol igye­kez­tünk nem arra gon­dol­ni, hogy mi vár ránk itt­hon.

2020 tava­szán a vilá­gon végig­söp­rő COVID-19 jár­ványt uta­zá­sunk­kor leg­in­kább még csak túl­pör­gés­nek, média által gene­rált hisz­té­ri­á­nak tar­tot­tuk, ahogy sze­rin­tem raj­tunk kívül nagyon sokan. Haza­ér­ke­zé­sün­ket köve­tő­en azon­ban fel­gyor­sul­tak az ese­mé­nyek, nap­ról napra, sőt órá­ról órára vált egyre szo­mo­rúb­bá és tra­gi­kus­sá a hely­zet. Most, pár hét­tel később gon­do­la­ta­i­mat ren­dez­ve, egy kicsit nyu­god­tab­ban és elfo­ga­dób­ban írtam meg ezt az élmény­be­szá­mo­lót, és a képe­in­ket válo­gat­va ehhez a blog­be­jegy­zés­hez – vala­mint face­book és ins­ta­gram posz­tok­hoz – egyre inkább csak erő­sö­dött ben­nem az érzés, hogy bol­dog vagyok; hogy óri­á­si köszö­net­tel tar­to­zom a sors­nak. Több­ször is meg­fo­gal­maz­tam, több helyen is elmond­tam, így ezzel zárom itt is most sora­i­mat: 

Ez az az uta­zás, “ame­lyért örök­re hálás leszek”, hiszen ez az utol­só, mely­ből töl­te­kez­he­tek; mely­ből ener­gi­á­kat és pozi­tív érzé­se­ket nyer­he­tek most egy ideig… de tudom, lesz még nap­sü­tés és lesz­nek még cso­da­szép uta­zá­sok!

Vigyáz­za­tok maga­tok­ra, vigyáz­zunk egy­más­ra! 

A #marad­jott­hon szel­le­mé­ben vir­tu­á­lis öle­lés nek­tek: 

Timi

Leave a Reply

  • Goog­le Trans­la­te

  • Kövess min­ket:

  • Hír­le­vél

  • Booking.com Booking.com
  • Leg­nép­sze­rűbb bejegy­zé­sek