Párizs: első­re, egy nap alatt

2017. július 28.

#Gye­rek­kén­tI­s­Utaz­tam – 7. rész 

A “fények váro­sa”, a “sze­re­lem váro­sa”, a “divat fővá­ro­sa” kinek hogy tet­szik, a kul­tú­ra és a művé­sze­tek fel­leg­vá­ra, hogy a maca­ro­no­kat ne is említ­sem. Kis­ka­masz­ként jár­tam a fran­cia fővá­ros­ban, így ez a bejegy­zés leg­in­kább az első lépé­sek­ről, első benyo­má­sok­ról szól. Azo­kat a lát­ni­va­ló­kat gyűj­töt­tem össze, melyek egy gye­rek­nek is mara­dan­dó élményt nyúj­ta­nak, illet­ve ami­ket első láto­ga­tás­kor köte­le­ző­nek tar­tok.

Koráb­ban írtam már arról, hogy cse­re­di­ák­ként, elő­ször szü­lők nél­kül Fran­cia­or­szág­ban jár­tam Grenoble-ban. A nyelv­ta­nu­lás, isko­lai prog­ra­mok mel­lett per­sze a csa­lád­dal fel­fe­dez­tük a kör­nyé­ket is, illet­ve közös osz­tály­ki­rán­du­lás kere­té­ben ellá­to­gat­tunk Párizs­ba is egy nap. Ez volt éle­tem első igazi nagy­vá­ro­sa mil­lió lát­ni­va­ló­val, új impul­zus­sal, kinyílt a tuda­tom is egy­ben és hihe­tet­len érzés volt, mikor tuda­to­sult ben­nem, hogy én ott vagyok, azok­nál az épü­le­tek­nél, helyek­nél, amik olyan távo­li­ak, mesé­sek és csak tanul­tam róluk meg képek­ről ismer­tem. Amire nagyon emlék­szem, az ez az érzés, mely csak heve­sen meg­ro­hant, ami­kor meg­ér­kez­ve vonat­tal, majd a met­ró­le­já­ró­ból fel­ér­tünk a fel­szín­re, azt hiszem a Charles de Gaulle tér és a Champs-Elysées köze­lé­ben. Azt fel sem fog­tam, hogy a vonat, ami­vel Párizs­ba érkez­tünk Grenoble-ból a híres TGV volt, ami három óra alatt meg­tet­te ezt a távol­sá­got!

És hogy mit élvez­tem első­re, egy nap alatt a lát­ni­va­lók­ból kifogy­ha­tat­lan világ­vá­ros­ból gye­rek­ként, meg­mu­ta­tom:

Arc de Triomp­he és a Charles de Gaulle tér, vala­mint a Champs-Elysées

Kez­dem ezzel, bár fogal­mam sincs már, hogy milyen város­né­zé­si útvo­na­lon halad­tunk, de mint­ha ez lenne az első benyo­má­som hely­szí­ne, így kez­dem itt Párizs köze­pén, a Charles de Gaulle téren.
Az Arc de Triomp­he korá­nak leg­na­gyobb dia­dal­íve volt. 51 méter magas, 47 méter szé­les, ívei pedig 29 méter maga­sak, Titus római csá­szár hason­ló emlék­mű­vé­ről min­táz­ták. Az épít­mény mint­egy 100 ezer ton­nát nyom, alap­jai pedig 8 méter mélyen a föld alatt fek­sze­nek. 1806. feb­ru­ár 16-án I. Napó­le­on csá­szár ren­de­le­tet adott ki, amely­ben egy, a Gran­de Armée dicső­sé­gét hir­de­tő dia­dal­ív meg­épí­té­sé­ről intéz­ke­dett. Az épí­té­si mun­ká­la­tok csak 30 év múl­tán, 1836-ban feje­ződ­tek be és Adolp­he Thi­ers, a júli­u­si monar­chia állam­ta­ná­csá­nak elnö­ke avat­ta fel, mint a for­ra­dal­mi és csá­szá­ri fran­cia had­se­reg győ­zel­me­i­nek emlék­mű­vét. Fel­ira­tai meg­örö­kí­tik a napó­le­o­ni csa­ták hely­szí­ne­it és fel­ke­rül­tek a leg­hí­re­sebb tábor­no­kok neve is. 1921-ben itt helyez­ték el az Isme­ret­len kato­na sír­ját, s min­den nap este fél hét­kor gyújt­ják meg a lán­got. Ilyen­kor leáll a kör­for­ga­lom köz­le­ke­dé­se is.
Lift­tel vagy 284 lép­cső meg­má­szá­sá­val fel lehet menni a tete­jé­re és onnan cso­dál­ni meg a várost.
Gye­rek­ként én ennek a hely­nek a jelen­tő­sé­gét úgy fog­tam fel, mint­hogy a fran­ci­ák­nak ez, nekünk magya­rok­nak pedig itt a Hősök tere Buda­pes­ten.
Érde­kes­sé­ge még, hogy a fran­ci­ák nem­ze­ti ünne­pén, júli­us 14-én nagy fel­haj­tás köze­pet­te innen indul a kato­nai pará­dé végig a Champs Elysées‑n, a világ­hí­res sugár­úton, melyen min­den vala­mi­re­va­ló világ­már­ka üzle­te meg­ta­lál­ha­tó és a new yorki Fifth Ave­nue után a máso­dik leg­drá­gább utca a vilá­gon. És ha már itt tar­tunk, ezen az úton halad végig min­den nagyobb ünne­pi fel­vo­nu­lá­suk, mint pél­dá­ul a fran­cia nem­ze­ti foci­csa­pat sike­re­it köve­tő öröm­ün­nep­lés is.
Fel­nőtt­ként azért már min­den­képp lenyű­gö­ző lenne végig­ha­lad­ni Párizs egyik szim­bó­lu­má­nak is tekint­he­tő for­gal­mas úton, nem gon­dol­já­tok? Vezet­ni azért azt hiszem, nem sze­ret­nék itt…

Place de la Con­cor­de

A Champs-Elysées végén talál­ha­tó Párizs leg­na­gyobb tere a Place de la Con­cor­de, vagy­is a Con­cor­de tér. A fran­cia for­ra­da­lom alatt itt haj­tot­ták végre XVI. Lajos, Marie Anto­inet­te és még sok más érin­tett sze­mély guil­lo­tine álta­li kivég­zé­sét. A tér köze­pén egy hatal­mas, 3300 éves obe­liszk lát­ha­tó, melyet Moham­med Ali az egyip­to­mi alki­rály aján­dé­ko­zott Fran­cia­or­szág­nak a 19. szá­zad­ban.
Innen egy lépés a Jar­din des Tui­le­ri­es, melyen keresz­tül meg­kö­ze­lít­he­tő a Louvre, Párizs egyik szim­bó­lu­ma. A kert köz­ked­velt pihe­nő park, aki­nek van rá ideje, nekem annyi emlé­kem van, mikor átha­lad­va rajta leg­elő­ször meg­pil­lan­tot­tam a Louvre üveg­pi­ra­mi­sá­nak szi­lu­ett­jét.

Louvre

Az egyik leg­is­mer­tebb neve­ze­tes­ség Párizs­ban, emel­lett pedig a világ leg­na­gyobb múze­u­ma. Az euró­pai kép­ző­mű­vé­sze­tek gyűj­te­mé­nye mel­lett egyip­to­mi, isz­lám, kele­ti, görög, római és etruszk emlé­kek is meg­te­kint­he­tők 1793 óta. Több, mint 60.000 m²-en 35.000 fest­mény­nek, szo­bor­nak, állan­dó és idő­sza­kos kiál­lí­tá­sok­nak ad ott­hont. A leg­is­mer­tebb kiál­lí­tott műal­ko­tá­sok közé tar­to­zik Da Vinci Mona Lisá­ja, ame­lyet golyó­ál­ló üveg vég, illet­ve a Milo‑i Vénusz. Magát a palo­tát a fran­cia kirá­lyok kezd­ték el épít­tet­ni a XII. szá­zad­ban, s a soron követ­ke­ző ural­ko­dók mind hoz­zá­já­rul­tak a műkin­csek növe­ke­dé­sé­hez. A Louvre arcu­la­ta 1988-ban vál­to­zott leg­in­kább, ami­kor Fran­co­is Mit­terrand javas­la­tai alap­ján elké­szült a belső udvar­ban a Pyra­m­i­de du Louvre, a jól ismert pira­mis.
Idő hiá­nyá­ban nem volt ter­ve­zett a láto­ga­tás, hiszen ekko­ra kiál­lí­tást még egy nap alatt is nehe­zen lehet végig­néz­ni, illet­ve gye­rek­ként így kel­le­mes emlék­ként maradt meg a bizo­nyos pira­mis­sal való fotóz­ko­dás, lehet bent még nem tud­tam volna érté­kel­ni.
Érde­kes­sé­ge egy legen­da, mely még elké­szül­te előtt szü­le­tett. Elter­jedt az az ördö­gi mítosz, hogy az épít­mény pon­to­san 666 üveg­lap­ból áll, melyet ha olvas­tá­tok Dan Brown A da vinci-kód című köny­vét isme­rős lehet. A hiva­ta­los infor­má­ci­ók sze­rint ennél töb­bet tar­ta­nak szá­mon, a meg­szá­mo­lá­sá­ra tett kísér­le­tek elté­rő ered­mé­nye­ket hoz­tak.

La Cent­re Pom­pi­dou  

Mul­ti­kul­tu­rá­lis komp­le­xum, művé­sze­ti galé­ria és kul­tu­rá­lis köz­pont. Az 1970-ben épí­tett futu­risz­ti­kus épü­let név­adó­ja a volt fran­cia elnök Geor­ges Pom­pi­dou. Moz­gó­lép­cső­jé­nek a tete­jé­ről pazar a kilá­tás. Az épü­let a modern és abszurd művé­sze­tek ott­ho­na, vala­mint van itt  szín­ház, mozi, könyv­tár és kávé­zók is, rend­sze­re­sek a zenei és tánc­elő­adá­sok.
Egy­kor nagyon utál­ták ezt is a fran­ci­ák, úgy mint az Eif­fel tor­nyot. Richard Rogers és Renzo Piano ter­vez­te ezt a csont­váz­kül­se­jű és cső­váz­sze­rű épü­le­tet. A csö­vek és szer­ke­ze­tek funk­ci­ó­ját szín­kó­dok jelö­lik: a kék a lég­kon­di­ci­o­ná­lót, a zöld a vizet, a sárga a vil­la­mos ener­gi­át, a piros a lif­te­ket.
Leg­in­kább a kiala­kí­tá­sa, modern­sé­ge és nagyon élő, pezs­gő kör­nye­ze­te, illet­ve a lát­vá­nyos­sá­ga miatt maradt meg ben­nem és tar­tom érde­kes­nek egy gye­rek szá­má­ra.

Notre Dame

Az egyik leg­szebb, leg­na­gyobb, leg nem is tudom meg­fo­gal­maz­ni, egy­sze­rű­en nagy­sze­rű érzés volt ott állni előt­te és csak nézni fel rá. Ismét arcon­csa­pott a tudat, hogy tény­leg ott vagyok, ott állok előt­te és nagyon soká­ig nekem a Notre Dame volt “A kated­rá­lis”.
A fran­cia góti­kus épí­té­szet leg­nagy­sze­rűbb pél­dá­ja, amely majd­nem két­száz évig épült. Épí­té­se a város köz­pont­ját alko­tó Cité szi­ge­ten 1163-ban a szen­téllyel kez­dő­dött. Egy­szer­re több mint 6.000 hívőt képes befo­gad­ni. Hatal­mas belső tere és góti­kus abla­kai lenyű­gö­ző­ek és hom­lok­za­tát gyö­nyö­rű, fara­gott kőcsip­kék díszí­tik.  Tor­nya­i­ba 402 lép­csőn lehet fel­jut­ni, ahol a víz­kö­pő ször­nyek mel­lől élvez­het­jük a pári­zsi pano­rá­mát. Ami­kor épült a szé­kes­egy­ház még nem volt rajta egyet­len víz­kö­pő sem, csu­pán később a 19. szá­za­di fel­újí­tá­sok­kor fog­lal­ták el mai helyü­ket a Vic­tor Pyan­et által ter­ve­zett híres­sé vált ala­kok. Az épü­let­hez mél­tó­an orgo­ná­ja is hatal­mas. A Notre-Dame 113 regisz­te­res és 5 manu­á­los nagyor­go­ná­ját ma a világ egyik leg­jobb hang­sze­ré­nek tart­ják. Öt hatal­mas harang­ja van, a leg­na­gyobb Emma­nu­el, 13 ton­nás. Külön­le­ges alkal­mak­kor és ünne­pek­kor, hús­vét­kor, kará­csony­kor vagy a pápa láto­ga­tá­sa­kor szó­lal­tat­ják meg. Koro­ná­zá­si cere­mó­ni­ák és kirá­lyi menyeg­zők hely­szí­ne volt, itt koro­náz­ták meg pél­dá­ul Napó­le­ont és itt avat­ták szent­té Jeanne d’Arc-ot.
Iga­zán híres­sé Vic­tor Hugo tette és később A notre dame‑i torony­őr a gye­re­kek köré­ben. A pári­zsi Notre-Dame 1831-ben jelent meg, mint a fran­cia roman­ti­ka egyik leg­na­gyobb tör­té­nel­mi regé­nye. Mind­össze hat hónap alatt készült el, s nem sok­kal később óri­á­si nép­sze­rű­ség­re tett szert.

Tour Eif­fel, ahogy mi hív­juk, az Eiffel-torony

Pon­to­sab­ban, La Tour Eif­fel. Ezt olyan 7 éve vol­tam, ami­kor egy élet­re meg­je­gyez­tem egy fran­cia mon­dó­ka miatt, amit sze­rin­tem az első volt, amit meg kel­lett tanul­nunk. Ahogy a fran­ci­ák hív­ják az Öreg Hölgy a világ egy leg­is­mer­tebb épít­mé­nye, Párizs igazi jel­ké­pe. Gye­rek­ként is óri­á­si, fel­eme­lő és cso­dá­la­tos szer­ke­zet. Élve­zet a meg­má­szá­sa, annyit mond­ha­tok.
Nevét ter­ve­ző­jé­ről, Gus­ta­ve Eif­fel mér­nök­ről kapta, aki az 1889. évi Világ­ki­ál­lí­tás­ra ter­vez­te, s az ere­de­ti elkép­ze­lé­sek sze­rint a kiál­lí­tás után lebon­tot­ták volna. A Világ­ki­ál­lí­tás hat hónap­ja alatt a torony 2 mil­lió láto­ga­tót foga­dott. Az Eiffel-torony magas­sá­ga 322 m, ebből maga a torony 300 m, rásze­rel­ve 22 m‑re maga­so­dik egy tévé­an­ten­na. A leg­ma­ga­sabb épü­let volt a vilá­gon a New York‑i Chrysler Buil­ding 1930-as fel­épí­té­sé­ig (319 m). Alap­te­rü­le­te 1,6 hek­tár, a szer­ke­zet 10.100 tonna töme­gű, 12.000 acél­da­rab­ból, sze­ge­cse­lés­sel állí­tot­ták össze, átme­ne­ti jel­leg­gel. Éven­te nagy­já­ból 10 tonna fes­ték szük­sé­ges felü­le­te kar­ban­tar­tá­sá­hoz. A fran­ci­ák egy része sze­re­ti, mások utál­ják, több­ször le is akar­ták bon­ta­ni. Két­szer egy szél­há­mos, Vic­tor Lus­tig el is adta ócs­ka­vas­ként, a néme­tek pedig fegy­ve­re­ket akar­tak készí­te­ni belő­le a világ­há­bo­rú ide­jén. Az biz­tos, hogy az egyik leg­töb­bet fotó­zott lát­vá­nyos­ság ma a vilá­gon és 2007-ben a világ hét új cso­dá­ja jelölt­je­ként is indult, bár végül nem került be közé­jük.
Az épít­mény első három szint­je nyit­va áll a nyil­vá­nos­ság előtt, az első eme­le­tén lévő étte­rem a világ­ki­ál­lí­tás alatt az első számú ven­dég­lő­nek szá­mí­tott Párizs­ban. A máso­dik szin­tet tudo­má­nyos kísér­le­tek szín­he­lyé­nek szán­ták, ám később a Le Figa­ro szer­kesz­tő­sé­ge fog­lal­ta el. A har­ma­dik eme­let­ről cso­dá­la­tos kilá­tás nyí­lik Párizs­ra, amit egy­sze­rű­en nem lehet kihagy­ni. Leír­ha­tat­lan és össze­ha­son­lít­ha­tat­lan élményt nyújt.

Basi­li­que du Sacre-Coeur

Magya­rul a Szent Szív bazi­li­ka egy római kato­li­kus temp­lom, mely – bár sze­rin­tem tizen­egy­két éves­ként alig­ha tud­tam pon­to­san mit jelent – a roman­ti­kus­nak és művé­szi­nek él emlé­ke­im­ben. Való­szí­nű­leg ez úgy magya­ráz­ha­tó meg, hogy az az akko­ri meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan érzés ez, amit ott érez­tem csak ma már tudom, hogy milyen szó­val írjam le. Hoz­zá­já­rul az érzés­hez az is, hogy a szé­kes­egy­ház Párizs leg­ma­ga­sabb pont­ján, a Montmartre-on talál­ha­tó. A Mont­mart­re pedig a művész­vi­lág ott­ho­na, tele van fes­tők­kel, írók­kal és meg­annyi élet­tel.
A szé­kes­egy­ház meg­ál­mo­dó­ja két pári­zsi pol­gár, Hubert Roha­ult de Fle­ury és Ale­xand­re Leg­en­til volt, akik a hábo­rú alatt tet­tek foga­dal­mat a temp­lom meg­épí­té­sé­re, annak az 58 ezer fran­cia kato­na emlé­ké­nek szen­tel­ve, akik a poro­szok elle­ni hábo­rú­ban estek el. A költ­sé­ge­ket ado­má­nyok­ból fedez­ték, az ado­má­nyo­zók nevét kőbe vés­ték. Az épít­ke­zés 1875-ben kez­dő­dött, de a temp­lo­mot csak 44 év múlva, 1919. októ­ber 16-án szen­tel­ték fel.

A lát­ni­va­ló­kon kívül még a Szaj­nát meg­em­lí­tem itt mint a Párizst ket­té­sze­lő folyót. Ugyan nem hajóz­tunk rajta, amit fel­nőtt­ként már biz­tos meg­ten­nék egy ilyen úton, de lépten-nyomon a par­ton kötöt­tünk ki. Nagy élmény lehet egy hajón ülve Párizs leg­több lát­ni­va­ló­ját meg­cso­dál­ni és a város leg­szebb pont­ja­it meg­néz­ni anél­kül, hogy lejár­nánk a lábun­kat. Ismét annyit tudok mon­da­ni, gye­rek­kel főleg ne hagy­já­tok ki.

Tapasz­ta­la­tom sze­rint egy 10 – 14 éves gyer­kőc már érti és érté­ke­li a fenti lát­ni­va­ló­kat érin­tő város­né­zést, sze­rin­tem nem kell se több, se keve­sebb, főleg első alka­lom­mal. Fel­nőtt­ként már más kér­dés, talán nem­so­ká­ra erről is írok…

Tart­sa­tok velem tovább­ra is itt a blo­gon és köves­sé­tek face­book olda­lon a kaland­lis­ta bejegy­zé­se­ket az újabb érde­kes­sé­ge­kért, fotó­kért, vide­ó­kért. Ha tet­szik, egy meg­osz­tás­sal segít­het­tek is, hogy még töb­bek­hez eljus­sa­nak.

Hozzászólás

  • Goog­le Trans­la­te

  • Kövess min­ket:

  • Hír­le­vél

  • Booking.com Booking.com
  • Leg­nép­sze­rűbb bejegy­zé­sek