5 érv, hogy láto­gass el te is Deb­re­cen és környékére

Nem­ré­gi­ben pár napot Deb­re­cen­ben töl­töt­tem, és csak ámultam-bámultam. A város­ba az elmúlt évek­ben több­ször vissza­tér­tünk ilyen-olyan apro­pó­ból, de több­nyi­re mun­ka­he­lyi elfog­lalt­sá­gok miatt, és így látó­kö­röm leg­in­kább a Köl­csey Köz­pont­ra és kör­nyé­ké­re kon­cent­rá­ló­dott. Most azon­ban sike­rült egy-két gyöngy­sze­met is fel­fe­dez­ni a megye­szék­he­lyen és kör­nyé­kén, ame­lyek mel­lett nem tudok – és nem is aka­rok – elmen­ni szó nélkül. 

Deb­re­cen, ahol nem áll meg az idő

Néz­zük elő­ször is a várost magát. Igazi deb­re­ce­ni város­né­zé­sen talán egy isko­lás­ko­ri kirán­du­lás alkal­má­val vet­tem részt utol­já­ra. A város­köz­pont a Refor­má­tus Nagy­temp­lom­mal, ami elő­ször az eszem­be jut Deb­re­cen nevé­nek hal­la­tán, de hogy mennyi más érde­kes lát­ni­va­lót tar­to­gat még a város, vagy mennyi aktív idő­töl­tés­re nyújt lehe­tő­sé­get, azt most kez­dem felismerni. 

Deb­re­cen jel­ké­pe, a Nagy­temp­lom, amely tör­té­nel­münk szer­ves részét képe­zi, ahogy a kör­nyék éle­té­ben is fon­tos sze­re­pet tölt be a mai napig. Az egy­há­zi ese­mé­nyek mel­lett egy­ház­tör­té­ne­ti kiál­lí­tá­sok, orgo­na­kon­cer­tek és zenei ren­dez­vé­nyek vár­ják a láto­ga­tó­kat, illet­ve a temp­lom tor­nya­i­ból és a tim­pa­non mögöt­ti rész­ről bár­mi­kor meg­cso­dál­hat­juk az egész várost. Tud­tá­tok, hogy 2013 óta nem­ze­ti emlék­hely? A Refor­má­tus Kol­lé­gi­um, a Déry Múze­um mint a Nagy­temp­lom mel­lett a leg­je­len­tő­sebb lát­ni­va­lói kiegé­szül­nek ma már egy Zsidó-negyeddel, – zsi­na­gó­ga, mikve, vágo­da és 2015 nya­rá­ra készült el a Holocaust-emlémű – hiszen a Deb­re­ce­ni Zsidó Hit­kö­zös­ség ma hazánk leg­na­gyobb vidé­ki zsidó hitközössége. 

Sétál­va a köz­pont­ban foly­ton csak az járt a fejem­ben, hova fej­lő­dött az évszá­za­dok alatt ez az egy­ko­ri mező­vá­ros; mennyi gyö­nyö­rű épü­let és tör­té­ne­ti érde­kes­ség talál­ha­tó itt; és hogy Deb­re­cen már rég nem az a vidé­ki város a kele­ti határ mel­lett, ami ben­nem szte­reo­tí­pi­a­ként élt. Sok­kal inkább egy világ­vá­ros, hatal­mas beru­há­zá­sok­kal, fej­lesz­té­sek­kel; lásd pél­dá­ul a roha­mo­san növek­vő utas­for­gal­mat lebo­nyo­lí­tó nem­zet­kö­zi repü­lő­te­rét. A lehe­tő­sé­gek tár­há­za szin­te vég­te­len a város útja­it látva, ahogy a sze­münk előtt válik több terü­le­ten Buda­pest vetély­tár­sá­vá. A han­gu­la­ta – főleg egy késő őszi nap­sü­té­ses napon – egye­ne­sen lehen­ger­lő, magá­val raga­dó. Kíván­csi vagyok, hogy milyen lehet tavasszal virág­ba borul­va, illa­to­san és ébre­dő­ben a téli szür­ke­ség után; meg­néz­zük! Láto­gass el te is Deb­re­cen­be, fedezd fel vagy fedezd fel újra magadnak!

Deb­re­ce­ni Egye­tem kívül-belül egy kas­télyt idéz

Sok éven keresz­tül szá­mom­ra az egye­te­met a Pécsi Tudo­mány­egye­tem jelen­tet­te, mivel Pécs a szü­lő­vá­ro­som. Sosem jutott eszem­be Deb­re­cen­be köl­töz­ni, és itt végez­ni tanul­má­nya­i­mat. Mond­juk, ami engem érde­kelt, azt tel­je­sen más­hol talál­tam meg. Most azon­ban lenyű­gö­zött a főépü­let kívülről-belülről egy­aránt; mint­ha egy palo­tá­ban vagy kas­tély­ban járna az ember, amely érzés­től nem taga­dom, átfu­tott az agya­mon, mi lenne, ha újrakezdhetném. 

Mint uta­zók, ven­dé­gek bízom benne, hogy nem felej­te­tek el kirán­dul­ni egyet a Nagy­er­dő­ben. Köz­ben min­den­képp tegye­tek egy sétát az Egye­tem főépü­le­té­hez, a fran­cia stí­lu­sú park­já­ban érde­mes egy kicsit elidőz­ni a deb­re­ce­ni refor­má­ció alak­ja­i­nak szob­rai közt, és a szö­kő­kút­ja mel­lett meg­pi­hen­ni. Tud­tá­tok, hogy él egy hagyo­mány, mely sze­rint min­den vég­zős diák meg­már­tó­zik ebben a szökőkútban? 

Ha van lehe­tő­sé­ge­tek belül is kör­be­néz­ni, egy letisz­tult össz­kép fog fogad­ni ben­ne­te­ket. Egy olyan épü­let­bel­ső, amely­ben az jutott eszem­be az első lépé­sek­től kezd­ve, hogy melyik oldal­ról fog mel­lém lépni egy komor­nyik, hogy elve­gye a kabá­to­mat, vagy mikor tes­sé­kel­nek be egy ele­gáns bál­te­rem­be egy dísz­va­cso­rá­ra, és tulaj­don­kép­pen mikor szó­lal meg a múlt­szá­zad­vé­get idéző kerin­gő­re hívo­ga­tó dallam. 

És nem csak az Egye­tem talál­ha­tó a Nagy­er­dő­ben, a város tüde­jé­ben… A Nagy­er­dei Park min­den kor­osz­tályt sze­re­tet­tel vár!

Nagy­er­dei Víz­to­rony, a hangulatfelelős

Ha már a Nagy­er­dő­ben járunk, akkor had emel­jem ki a leg­újabb büsz­ke­sé­gét, a Nagy­er­dei Víz­tor­nyot. A ma is műkö­dő víz­tor­nyot 1913-ban emel­ték, s a 34 méter magas kilá­tó­já­ból elme­reng­he­tünk az egész kör­nyék felett. Bel­se­jé­ben han­gu­la­tos kávé­zó üze­mel, folya­ma­to­san kiál­lí­tá­sok­nak, zenés prog­ra­mok­nak ad ott­hont, de tema­ti­kus ren­dez­vé­nye­ket is fogad. A nyári idő­szak­ban az aktív sport ked­ve­lői kipró­bál­hat­ják tudá­su­kat a belső tor­nyon léte­sí­tett mászó­fa­lon. Adre­na­lin szö­kik már csak a lát­vány­tól is az ember vér­ke­rin­gé­sé­be, de bát­rab­bak­nak kihagy­ha­tat­lan és nagy élmény. Mi este jár­tunk itt, így volt sze­ren­csénk a másik híres­sé­gét meg­örö­kí­te­ni, vagy­is a szí­nes fény­já­té­kot, amely varázs­la­tos­sá, mese­be­li­vé teszi a műem­lék épü­le­tet. Men­je­tek el ide, és igya­tok meg itt egy forró cso­kit egy őszi/téli este, meg­éri a hangulatért!

Zsin­de­lyes Cot­tage, ahol jó lenni

Deb­re­cen és Nyír­egy­há­za között fél­úton van egy cso­da­hely, ame­lyet Zsin­de­lyes Cot­tage névre keresz­tel­tek. Első látás­ra bele­sze­ret­tem ebbe a hely­be, ami egy­ben étte­rem, ren­dez­vény­hely­szín, apart­man, múze­um; egy csa­lá­di­as kör­nye­zet, hatal­mas ter­mé­szet­kö­ze­li bir­tok, ahol – iga­zuk van a tulaj­do­no­sok­nak – „jó lenni“. 

Pálin­ka­ra­jon­gók fel­kap­ták most a fejü­ket? Igen, van köze hozzá. Van egy több szo­bá­ból álló épü­let, amely­ben a múze­um kapott helyet, és ahol meg­is­mer­ked­he­tünk köze­lebb­ről a pálin­ka­fő­zés tudo­má­nyá­val illet­ve a Zsin­de­lyes pálin­kák tör­té­ne­té­vel, a csa­lá­di vál­lal­ko­zás fej­lő­dé­sé­vel.
Ezen­kí­vül egy mese­be­li kör­nye­zet, ha vala­ki arra a bizo­nyos Nagy Napra a Zsin­de­lyes Cot­tage-et választ­ja. Gyö­nyö­rű eskü­vői dísz­be tud­ják öltöz­tet­ni mind az étter­met mind a kinti kis tó körü­li részt, illet­ve saját eske­tő kápol­na is a háza­su­lan­dó pár ren­del­ke­zé­sé­re áll.
A szo­bák­ról is csak rövi­den annyi szó had essék, – saját meg­fo­gal­ma­zá­som­ban – tra­di­ci­o­ná­lis moder­ni­tás vagy modern tra­dí­ci­o­na­li­tás, ami jel­lem­zi őket. 

Iga­zán han­gu­la­tos hely egy kis elvo­nu­lás­ra, csend­re és nyu­ga­lom­ra vágyók szá­má­ra, ahol fel­töl­tő­dik az ember, kitisz­tul­nak a gon­do­la­tok, és új ener­gi­ák születnek. 

Hor­to­bágy, az örök varázs

Hor­to­bágy egy foga­lom min­den­ki szá­má­ra sze­rin­tem. Annyit tanul­tunk róla isko­lás éve­ink alatt, és annyi­szor elő­for­dul a magyar iro­da­lom­tör­té­net­ben, hogy egy­szer ide min­den magyar biz­ton ellá­to­gat. Gye­rek­ko­rom után hihe­tet­len volt újra itt lenni. 

Ha ellá­to­gat­ná­tok a Hor­to­bágy­ra, aján­lom figyel­me­tek­be a Csodahelyek.hu‑n meg­je­lent cik­ket, amely­ben min­den fon­tos és prak­ti­kus infor­má­ci­ót meg­ta­lál­tok, hogy élmé­nyek­kel teli, felejt­he­tet­len kirán­du­lás­ban legyen részetek. 

Most – saj­nos – nekünk csak kevés idő jutott itt, de ahhoz épp elég, hogy az ősz szí­ne­it, a már gyen­gü­lő nap utol­só suga­ra­it kiél­vez­zük, hogy egy igazi gulyást a híres csár­dá­ban elfo­gyasszunk, és hogy a vég­te­len pusz­ta lát­ké­pé­ben a leme­nő nap­pal a hori­zon­ton elbú­csúz­zunk ettől a vidék­től. Nem örök­re, az már biztos!

Magyar­or­szág tele van kin­csek­kel, ter­mé­sze­ti és kul­tu­rá­lis érté­kek­kel, sok­szor pedig meg­le­pe­té­sek­kel. Nekem ilyen volt ezút­tal Deb­re­cen és kör­nyé­ke, melyet jó szív­vel mon­dom, idő­ről időre érde­mes fel­ke­re­si. Van, ami örök és van, ami folya­ma­to­san vál­to­zik. Deb­re­cen az utób­bi­ak közé tar­to­zik, és min­den érdek­lő­dé­si körű fia­talt vagy idő­seb­bet tárt karok­kal vár, hogy megtapasztalja.

Tart­sa­tok velem tovább­ra is itt a blo­gon, és köves­sé­tek face­book olda­lon a kaland­lis­ta bejegy­zé­se­ket az újabb érde­kes­sé­ge­kért, fotó­kért, vide­ó­kért. Ha tet­szik, egy meg­osz­tás­sal segít­het­tek is, hogy még töb­bek­hez eljussanak.