Elvesz­ve Valletta-ban – lát­ni­va­lók és élmények

Város­né­zé­sün­ket Valletta-ban tulaj­don­kép­pen két rész­re bon­tot­tuk. Mivel a szál­lá­sunk Sli­ema­ban volt, így reg­gel a Val­let­ta – Sli­ema között köz­le­ke­dő hajó­val indul­tunk Málta fővá­ro­sá­nak fel­fe­de­zé­sé­re. Tám­pont­ja­ink az úti­köny­vek­ből, beszá­mo­lók­ból kigyűj­tött fő neve­ze­tes­sé­gek, lát­ni­va­lók vol­tak, ezek alkot­ták úgy­mond a vázat, majd a nap és a város­sal való ismer­ke­dé­sünk másik felét a cél­ta­lan bolyon­gás, a hosszú séták a jel­leg­ze­tes erké­lyek alatt, illet­ve a cso­dás kilá­tás­ban való gyö­nyör­kö­dés adta. Az este pedig a város­ka­pun kívül, a Triton-szökőkútnál ért min­ket, ahon­nan a helyi buszok  indul­nak a szi­get min­den szeg­le­té­be, így Sli­em­a­ba is könnyű volt a hazajutás.

Val­let­ta Málta két nagy kikö­tő­je, a Mar­sam­xett és a Nagy Kikö­tő közöt­ti fél­szi­ge­ten terül el, bejá­rá­sá­ra érde­mes egy tel­jes napot szán­ni. Sőt, ez a város olyan, ahova vissza­tér az ember, ha egy kis nyu­ga­lom­ra, elme­ren­gés­re vágyik tör­té­nel­mi, varázs­la­tos lég­kör­ben. Terü­le­ti­leg nem az a tipi­kus nagy­vá­ros, mind­össze egy kilo­mé­ter hosszan és hat­száz méter szé­les­ség­ben terül el, délen Flo­ria­na város­résszel hatá­rol­tan, ami már inkább hason­lít egy nyu­ga­ti, nyüzs­gő, zajos városhoz.

Val­let­ta váro­sát a törö­kök elle­ni Nagy Ost­rom után ala­pí­tot­ták Jean Pari­sot de la Val­let­te nagy­mes­ter dön­té­se alap­ján, így a város neve is rá emlé­kez­tet. Ő volt az, aki a lova­gok szék­he­lyét áttet­te Bir­gu­ból ide Valletta-ba, és így kima­gas­ló­an fej­lett, lova­gi köz­pont lett, Málta új fővá­ro­sa. A város­épí­tés­nél négy­zet­rá­csos utca­há­ló­za­tot ala­kí­tot­tak ki, a házak hason­ló kiala­kí­tást kap­tak, illet­ve ekkor épült a Nagy­mes­te­rek palo­tá­ja és a lova­gok auberg­jei is. A tör­té­ne­lem későb­bi viha­ros idő­sza­kai elle­né­re ma is épí­té­sze­ti és kul­tu­rá­lis fel­leg­vár. A szí­nes jel­leg­ze­tes erké­lyek, a sár­gás kőfa­lak, a szo­ro­san egy­más mel­lett álló házak, szűk kereszt­ut­cák­kal, melyek végén min­de­nütt lát­szó­dik a ten­ger, egy­sze­rű­en lenyű­gö­zi és elva­rá­zsol­ja a láto­ga­tót, ahogy mi is a bővü­le­té­be estünk. Autó­val csak az köz­le­ke­dik itt, aki árut szál­lít a bolt­ba vagy itt lakik, külön­ben gya­lo­go­san töké­le­te­sen fel­fe­dez­he­tő, és én is leg­in­kább ezt aján­lom, nem kell sem­mi­lyen turis­ta­csa­lo­ga­tó város­né­ző kis­vo­nat­nak, tuk-tuk-nak vagy lovas­ko­csi­nak bedől­ni. Saját tem­pó­ban és éppen azon az utca­sar­kon befor­dul­ni, majd a követ­ke­zőn a másik irány­ba, ame­lyik­hez ked­vünk tart­ja. Egye­dül a lábunk elé kell figyel­nünk fél szem­mel, miköz­ben a fölénk maga­so­dó gyö­nyö­rű építe­sze­ti meg­ol­dá­sok­ban cso­dál­ko­zunk, és itt sem árt a kényel­mes, jól bevált cipő.

A sliema‑i hajó Val­let­ta Mar­sam­xett felő­li olda­lán, a St. Sal­va­to­re bás­tyá­nál köt ki, innen egy kisebb emel­ke­dő­vel vet­het­jük bele magun­kat a város­ba. A Malta Expe­ri­en­ce Cen­ter táb­lát követ­ve gon­dol­tuk, azért még­is­csak kezd­jük a város­ka­pu­nál az ismer­ke­dést, így az ámulás-bámulás lassú hala­dás elvén meg­ér­kez­tünk a Repub­lic térre, ez a város­ka­pu belső olda­la. Annyi­ra jó érzés volt a hideg téli idő után nap­sü­tés­ben és közel 20 fok­ban kiül­ni itt egy kávé­ző asz­ta­lá­hoz, fel­ten­ni a nap­szem­üve­get, egy tejes­ká­vé felett pedig egy­sze­rű­en csak rela­xál­ni, nézni az egyre növek­vő for­ga­ta­got. Itt a Fre­e­dom téren lehet érez­ni, hogy meg­ér­kez­tél, ez itt a város köz­pont­ja. Ahogy ültünk ott egyre csak néz­tük kör­nye­ze­tün­ket és azon tana­kod­tunk, mik lehet­nek azok a cson­ka óriás osz­lo­pok, néhol fém váz­zal kiegé­szít­ve, olyan szür­re­á­lis volt. Aztán elő­ko­tor­tam jegy­ze­te­i­met, és neki­in­dul­tunk fel­fe­dez­ni a lát­ni­va­lók sorát, mikor is rög­tön kide­rült, ez bizony a lebom­bá­zott Ope­ra­ház marad­vá­nya. A város főut­cá­ján, a Repub­lic úton sétál­tunk végig elő­ször nem­zet­kö­zi nagy már­kák bolt­jai és kisebb helyi üzle­tek, cuk­rász­dák között, szin­te min­den utca­sar­kon meg­áll­va a kereszt­ut­cák kihalt, már-már siká­tor­sze­rű jel­leg­ze­tes mál­tai tör­té­nel­mi han­gu­la­tát magunk­ba szív­ni, na meg per­sze fotó­kon meg­örö­kí­te­ni. A követ­ke­ző állo­más a Nagy Ost­rom tér volt, ahol a törö­kök elle­ni har­cok­ra emlé­kez­te­tő emlék­mű is áll, illet­ve a Szent János Társ­ka­ted­rá­lis főhom­lok­za­ta is innen lát­ha­tó a leg­job­ban. A belé­pő nekünk igen bor­sos­nak tűnt, így inkább tovább­sé­tál­tunk a Repub­lic térre, mely szin­te már kar­nyúj­tás­nyi­ra van innen. A tér köze­pén áll Vic­to­ria király­nő szob­ra, mely­nek hát­te­ré­ben a Nem­ze­ti Könyv­tár épü­le­te lát­ha­tó. Ott­jár­tunk­kor tele volt a város modern művé­sze­ti alko­tá­sok­kal, mind egy­sze­rű fehér színű anyag­ból készít­ve, melyek közül a leg­meg­hök­ken­tőbb itt, a tér köze­pén a nap­er­nyők­kel árnyé­kolt étter­mek asz­ta­lai közt gon­dol­kod­ta­tott el ben­nün­ket. A Repub­lic tér mond­hat­ni össze­nőtt Val­let­ta mér­te­ni­lag is köz­pont­já­nak nevez­he­tő Palo­ta tér­rel, mely­nek leg­főbb neve­ze­tes­sé­ge a Nagy­mes­te­rek Palo­tá­ja. A hom­lok­za­ta előtt kor­do­no­kat és a téren pedig egy sza­bad­té­ri szín­pa­dot állí­tot­tak fel, hiszen 2018-ban Val­let­ta vise­li az Euró­pa Kul­tu­rá­lis Fővá­ro­sa címet, mely­nek kere­té­ben szám­ta­lan kon­cer­tet, fesz­ti­vált és kul­tu­rá­lis ese­ményt szer­vez­nek. A palo­ta egyéb­ként nagyon ele­gáns, de sok­kal egy­sze­rűbb, kevés­bé fel­tű­nő épü­let, mint ami­lyen­re szá­mí­tot­tam, és talán, ami­lye­ne­ket meg­szok­tunk, ha palo­tát emlí­tünk. Ez egyéb­iránt ma a minisz­ter­el­nök és a par­la­ment székhelye.

A Repub­lic út végig­ve­zet a város­ka­pu­tól a St Elmo Erő­dig, így mi is ez irány­ban foly­tat­tuk utun­kat. Per­sze itt már lelas­sul­tunk, kicsit meg­fe­led­kez­tünk az idő­ről, el-elcsábított min­ket egy utca­rész­let vagy épp egy lusta, jó for­má­ban lévő mál­tai cicus lett ide­gen­ve­ze­tőnk, és mi csak rá bíz­tuk magun­kat és követ­tük. A Repub­lic útra vissza­tér­ve azon­ban meg kell emlí­te­nem a Casa Rocca Picc­o­la épü­le­tét. Ez a neme­si ház bete­kin­tést enged a 17. szá­za­di mál­tai tár­sa­da­lom maga­sabb köre­i­nek csa­lá­di éle­té­be veze­tett séta kere­té­ben, ma a de Piro csa­lád otthona.

A St Elmo Erőd­nél és innen tovább­sé­átl­va az Ost­rom­ha­ran­gig lenyű­gö­ző kilá­tás­ban volt részünk a Három város épü­le­te­i­re, kikö­tő­i­re. Elmé­lyül­ten szem­lél­tük a kikö­tő­be tartó kis hajó­kat, ami­kor egy­szer­csak a több­száz éves falak mögül las­san, komó­to­san beúszott a képbe egy a fedél­ze­tén tele inte­ge­tő, fény­ké­pe­ző uta­sok­kal útnak indu­ló ten­ger­já­ró hajó. A meg­le­pe­tés­től fel is sikí­tot­tam női­e­sen, beval­lom. A szi­tu­á­ci­ót nagy­já­ból ahhoz hason­lí­ta­nám, hogy ért­sé­gek, mint mikor a fény­ké­pe­ző mögül figye­led a tájat, a kom­po­zí­ci­ó­ra össz­pon­to­sí­tasz, és akkor hir­te­len a képbe teszi vala­ki a kezét vagy ked­ve­sen beló­gat egy tár­gyat a tud­tod nél­kül. Mon­da­nom se kell, meg­vár­tuk a manő­ve­re­zést a hul­lám­tö­rő kialakításánál.

A nap lenyug­vás­hoz készü­lő­dött már mikor az Alsó Barak­ka ker­te­ket elér­tük. A képe­ink legye­nek tanú­ság, hogy gyö­nyö­rű a nap­le­men­te innen szem­lél­ve. A kert egy hel­lén kis temp­lo­mot is rejt az árká­dos csar­no­ka mel­lett. A fél­szi­get mind­két olda­lán bás­tya­kör­fa­lak fut­nak végig, mely a védel­mi vonal része volt négy bás­tyá­val ellát­va. Mi a Nagy Kikö­tő felő­li olda­lon követ­tük majd­nem végig a nyom­vo­na­lát, néhol kicsit elté­ved­ve egy sokat sej­te­tő lép­csőt meg­mász­va vagy egy mere­de­kebb utcán végig­sé­tál­va, hogy elér­jük a Felső Barak­ka ker­te­ket. Ez a turis­ták által sok­kal ismer­tebb és láto­ga­tot­tabb, sok képes­la­pon is fel­tű­nik, hiszen itt volt az olasz lova­gok gya­kor­ló­te­re a 7. szá­zad­ban. A kil­tás­ra erről a pont­ról sem lehet pana­szunk. A kert­ben több szo­bor és dom­bor­mű, vala­mint egy ked­ves kis szö­kő­kút talál­ha­tó. Ha már meg­em­lí­tet­tem a dom­bor­mű­ve­ket, egy magyar 56-os hősök­re emlé­ke­ző kőtáb­lát is talál­tunk, amely elér­zé­ke­nyí­tett egy ide­gen ország­ban. A lova­gok auberg­jei közül nem tud­tuk az össze­set beazo­no­sí­ta­ni, hogy ezek­ről is ejt­sek szót, viszont a nap és a séta végé­re csak sike­rült len­cse­vég­re kap­nunk a Kasz­tí­li­ai auberge‑t, ahogy a Mano­el Szín­ház épü­le­tét is.

Val­let­ta nekünk bevál­tot­ta a hoz­zá­fű­zött remé­nye­in­ket, egy iga­zán kel­le­mes napot töl­töt­tünk itt, tör­té­ne­lem­mel és művé­szet­tel fel­töl­tőd­ve. Az angol jegye­ket nem tudta még magá­ról levet­kőz­ni, így érde­kes volt látni az inkább arab han­gu­la­tot árasz­tó épü­le­tek közt várat­la­nul elő­buk­ka­nó piros tele­fon­fül­ké­ket, ezek min­dig mosolyt csal­tak az arcunk­ra. Egy kicsit olyan érzé­sem volt egész nap, mint­ha idő­uta­zá­son len­nénk, és néha, csak egy-egy pil­la­nat­ra vissza­csöp­pen­nénk a jelen­be, mint mikor annak ide­jén elvá­sott a videó­sza­lag. Hogy visszamennék‑e, az biz­tos! Bár­mi­lyen okból is legyen sze­ren­csém még egy­szer Mál­tá­hoz, Val­let­ta az a hely, ahova bár­mi­kor, bár­mi­lyen hosszú időre érde­mes ellátogatni.

Tart­sa­tok velem tovább­ra is itt a blo­gon és köves­sé­tek face­book olda­lon a kaland­lis­ta bejegy­zé­se­ket az újabb érde­kes­sé­ge­kért, fotó­kért, vide­ó­kért. Ha tet­szik, egy meg­osz­tás­sal segít­het­tek is, hogy még töb­bek­hez eljussanak.