Kék­tú­ra élmények…mert túráz­ni jó!

Októ­ber 10. a ‘Kék­tú­rá­zás napja’, mely­ről én is meg­em­lé­kez­tem, és az eddig tel­je­sí­tett sza­ka­szok fotó­it néze­get­ve meg­annyi élmény és érzés tört fel ben­nem. Úgy gon­dol­tam ezért, hogy meg­osz­tom itt a blo­gon is, mennyi­re izgal­mas és mennyi min­dent ad ez szá­mom­ra, vagy mennyi min­dent kap­hat az ember egy ilyen teljesítménytúrától. 

Sze­ret­ném az aláb­bi soro­kat ösz­tön­ző­ként írni nek­tek, hogy mer­je­tek elin­dul­ni, hogy mer­je­tek vala­mi újdon­ság­ba bele­vág­ni, és hogy néha bizony ki kell lépni a kom­fort­zó­nánk­ból, hogy job­ban meg­is­mer­jük önma­gun­kat is.

Mi az a Kéktúra?

Sokak szá­má­ra nem biz­tos, hogy isme­rős a név, ahogy nekem is egé­szen pár évvel ezelőt­tig mon­do­gat­hat­ták volna, hogy kék­tú­ra és kék­tú­rá­zás, de gőzöm se lett volna, hogy miről beszél­nek. Így rövi­den had fog­lal­jam össze, hogy mi is az a bizo­nyos Kéktúra?

Hiva­ta­los nevén az Orszá­gos Kék­tú­ra egy jel­vény­szer­ző tel­je­sít­mény­tú­ra, mely átível Magyar­or­szá­gon nyugat-kelet irány­ban. A nyu­ga­ti pont­ja Írott-kő, a kele­ti pedig Hol­ló­há­za, és mint­egy 1172 km hosszú­sá­gú. A túrát 27 külön­bö­ző sza­kasz­ra bont­juk a hiva­ta­los kiírás sze­rint, és a tel­je­sí­tést egy kék­tú­ra füzet­ben gyűj­tött, az út során beszer­zett pecsé­tek­kel iga­zol­juk. A távot mind­egy melyik irány­ból, a sza­ka­szo­kat mind­egy milyen sor­rend­ben tel­je­sít­jük, sőt akár eze­ket kisebb kilo­mé­ter távol­sá­gok­ra bont­va is meg­te­het­jük, csak a füzet­ben kell a dátu­mo­kat és a pecsé­te­ket a kiírás­nak meg­fe­le­lő­en elhe­lyez­ni. Az túra­út­vo­na­lat és sok-sok leírást, segít­sé­get a tel­je­sí­tés­hez, – ahogy a pon­tos kiírá­sát a moz­ga­lom­nak – a www​.kek​tu​ra​.hu web­ol­da­lon olvas­hat­juk, illet­ve a Face­boo­kon van egy össze­tar­tó cso­port a Kék­tú­ra sze­rel­me­se­i­nek, ahol szin­tén hasz­nos, fon­tos és aktu­á­lis infor­má­ci­ók­kal talál­koz­ha­tunk vagy kér­dé­se­in­ket fel­te­het­jük a tagoknak.

Igen, egy kicsit olyan, mint az El Cami­no, csak ez a magyar változata. 

Mit jelent nekem a Kéktúra?

Érde­kes, hogy most fel­tet­tem ezt a kér­dést, koráb­ban soha­sem áll­tam meg egy pil­la­nat­ra és nem gon­dol­kod­tam el ezen. Most eljött hát ennek is az ideje. 

Sokan sok­fé­le indít­ta­tás­ból vágunk neki az útnak. Van, aki a ter­mé­szet irán­ti rajon­gá­sa miatt, van, aki vala­mi­fé­le meg­nyug­vás­ra szá­mít a tel­je­sí­tés által, van, aki a kér­dé­se­i­re keres választ köz­ben, és meg­koc­káz­ta­tom, igen­is van, aki azért kezd bele a kék­tú­rá­zás­ba, mert tren­di. Nálam ez az egész, talán az előb­bi­ek mind, folya­ma­to­san for­má­ló­dik, ala­kul, ahogy gyűjt­jük a kilo­mé­te­re­ket a lábunkban. 

Az első lépé­se­ket a ter­mé­sze­ti lát­ni­va­lók, a kirán­du­lás örö­mé­ért tet­tem meg. Átél­tem mind­eköz­ben sok cso­dá­la­tos élményt, és per­sze mint gya­kor­lat­lan túrá­zó néhány fájó sebet is sze­rez­tem. Ami viszont érde­kes, hogy a végén meg­pi­hen­ve csak arra tud­tam gon­dol­ni, men­jünk tovább; nekem ez kell! 

Úgy hiszem, akkor, ott egy mező köze­pén ülve, elkez­dett dol­goz­ni az adre­na­lin ben­nem. A vágy, hogy ha már tel­je­sít­mény­tú­ra, akkor én ezt meg aka­rom csi­nál­ni, végig aka­rom csi­nál­ni, mint ahogy más dol­gok­ban is a vég­ső­kig küz­dök. Később jött a gyer­me­ki öröm, a pecsé­te­lő­he­lyek meg­ta­lá­lá­sa, a néha iga­zán dizáj­nos pecsé­tek bezse­be­lé­se, illet­ve min­den egyes sza­kasz végén a mér­he­tet­len nagy hála, hogy egy­részt bele­vág­tunk, más­részt hogy felejt­he­tet­len élmé­nyek­kel let­tünk ismét gazdagabbak. 

Hogy azóta és összes­sé­gé­ben mit jelent szá­mom­ra a Kék­tú­ra? Száz szá­za­lék adre­na­lint, már a fel­ké­szü­lés­től kez­dő­dő izga­lom­tól a kacsá­zó lépé­se­i­men át a vég­pon­ton érzett heves szív­do­bo­gá­sig. Kihí­vást, mely­nek nagy­sá­gát néha csak az úton éppen elém álló aka­dály szab­ja meg, hiába készü­lök lel­ki­leg a fent és lent érzé­sé­re egy­aránt. Azt a jól­eső meleg­sé­get a ben­sőm­ben, ami­kor elmond­ha­tom, hogy “ezt is meg­csi­nál­tam”, hogy “ezt a nehéz­sé­get is siker­rel abszol­vál­tam”. Fel­ad­ni? Ez az a fel­adat, amit menet­köz­ben nem­igen tudsz “csak­úgy” fel­ad­ni, magát pedig a Kék­tú­ra tel­je­sí­té­sét nem fogom fel­ad­ni soha; még ha vol­tak is már olyan pil­la­na­ta­im, ami­kor meg vol­tam róla győ­ződ­ve, hogy “csak egy­szer érjek haza épség­ben, soha töb­bet nem leszek ilyen bolond, hogy elin­dul­jak; nem lehe­tek olyan hülye!” Aztán mégis min­dig min­den kez­dő­dik elő­ről, ahogy felül­ke­re­ke­dik ben­nem a büsz­ke­ség és jön az a bizo­nyos szí­vet melen­ge­tő jó érzés. Tanul­tam már ezi­dá­ig magam­ról is ren­ge­te­get, a kitar­tás mel­lett az önfe­gye­lem kulcs­szó lett. Nőként per­sze én is haj­la­mos vagyok a hir­te­len jött nehéz­sé­gek lát­tán meg­ijed­ni, bepá­ni­kol­ni, de a hisz­ti nem segít, ahogy a sírás sem. Mond­juk ezen az önfe­gye­lem dol­gon még folya­ma­to­san dol­go­zom, de jó úton hala­dok azt hiszem. Úton pedig – bár Gyu­lá­val élem az éle­tem a “Kéken” is – jó meg­fi­gyel­ni önma­ga­mat, elme­rül­ni a gon­do­la­ta­im­ban, nyu­gal­mat talál­ni a zajos hét­köz­na­pok után, lecsil­la­pí­ta­ni egy kicsit a káoszt, ami ural­ko­dik a lelkemben. 

Őszin­tén aján­lom nek­tek, ha elgon­dol­kod­ta­tok, kor­osz­tály­tól, nem­től vagy csa­lá­di álla­pot­tól füg­get­le­nül; a ter­mé­szet­já­rás sze­re­te­te vagy az élet egy olyan sza­ka­szá­ba való érke­zés miatt, ami­kor szük­sé­ges, mert a “Kéken” min­dig jó lenni. Egy élet­re szóló kaland és meg­ha­tá­ro­zó tapasztalat.

A Kék­tú­ra élmé­nye, a kezdet 

Beval­lom, hogy amíg Gyu­lát nem ismer­tem, még csak nor­má­lis túra­ba­kancs sem volt a lába­mon. A blog bemu­tat­ko­zó­já­ban kitér­tem rá, ahogy a blog velünk együtt ala­kul, nyil­ván mi is az évek során úgy csi­szol­juk, for­mál­juk egy­mást is. A túrá­zás sze­re­te­té­vel ennek köszön­he­tő­en ő fer­tő­zött meg már kap­cso­la­tunk kez­de­tén. Örök­re hálás leszek neki ezért; azért, hogy hitt és hisz ben­nem, sok­szor job­ban, mint én saját magam­ban. A Kék­tú­ra őszin­tén meg­vall­va egy ilyen pont­ja éle­tünk­nek, amely nagyon érde­kes és emlé­ke­ze­tes szto­ri­val kez­dő­dött; azt hiszem meg­éri elmesélni! 

Van egy foga­dal­mam. Ezt akkor tet­tem, ami­kor meg­szü­le­tett az elha­tá­ro­zás, hogy besze­rez­zük a kék­tú­ra pecsét­gyűj­tő füze­tet és neki­lá­tunk a tel­je­sí­té­sé­nek. Hogy szü­le­tett meg ez az elha­tá­ro­zás? Kalan­do­san. Düh­ből. Felindultságból.

Még csak az ismer­ke­dé­si sza­kasz­ban jár­tunk, ami­kor Gyula egy szép, nap­sü­té­ses szom­ba­ti napra túráz­ni hívott. Én – ahogy kell – elmen­tem, és besze­rez­tem egy új túra­ci­pőt, majd izga­tot­tan de úgy érez­tem fel­ké­szül­ten vár­tam a reg­ge­li indu­lást, mond­ván “csak ide, a Budai-hegyekbe megyünk”. A gyö­nyö­rű kilá­tá­sok mel­lett, a ter­mé­szet csend­je és béké­je mel­lett azon­ban meg­gyűlt a bajom pár mere­de­kebb, mond­juk úgy, nem hét­köz­na­pi hely­zet­tel. Nyil­ván nem akar­tam fel­sül­ni, beég­ni előt­te, így a vég­le­te­kig össze­szo­rí­tot­tam a szám, már-már elha­rap­tam a nyel­vem és lilá­ra szí­ne­ző­dött az ajkam, a vád­lim­nak a vége felé már nem is küld­tem vissza­jel­zést, egy­sze­rű­en tűr­tem. Élvez­tem és fúj­tat­tam egy­szer­re. Emlék­szem, egy pon­ton egy szik­la­pe­re­men el is vesz­tet­tem az egyen­sú­lyom, mire Gyula halá­lo­san sápadt lett, ugrott utá­nam, mint egy zerge, én pedig mint, aki a világ leg­ter­mé­sze­te­sebb lépé­sét haj­tot­ta volna végre, kapasz­kod­tam tovább kaca­rász­va. A mai napig cso­dál­ko­zom, hogy “mégis mi baj lehe­tett volna”… Szó­val ezen túránk végén elé­ge­det­ten, sajgó vég­ta­gok­kal és a fel­gyor­sult szív­ve­rés­ről már meg­fe­led­kez­ve, mosoly­gó­san pihen­tem egy hatal­mas rét köze­pén, ami­kor elme­sél­te, hogy tulaj­don­kép­pen a Kék­tú­ra egyik sza­ka­szát jár­tuk végig, és hogy ez mit takar. Na akkor, ott, ami­kor rádöb­ben­tem, hogy ez mit is jelent, meg­pe­csé­te­lő­dött a sor­sunk. “Nekem kell egy olyan füzet, miért nem mond­tad ezt előt­te, most kárba veszett ez a sza­ka­szom”! – szó sze­rint így rea­gál­tam, és egy­út­tal meg­fo­gad­tam, hogy ha már ez volt az első tel­je­sí­tett sza­ka­szom pecsé­tek, ergo iga­zo­lás nél­kül, akkor ez is lesz az utol­só, de immár pecsé­tek­kel az iga­zo­ló füzetemben. 

A kez­de­ti lel­ke­se­dés azóta is töret­len, bár vál­to­zó erős­sé­gű­ek és néha igen kaci­fán­to­sak a sza­vak, kife­je­zé­sek, ame­lyek beke­rül­tek idő­köz­ben a szó­kin­csem­be. El kell, hogy mond­jam, mert a tör­té­net­hez hoz­zá­tar­to­zik, hogy mind­ezek elle­né­re egyet­len per­cét sem dob­nám el, egyet­len feje­ze­tét sem bánom, sőt alig várom, hogy foly­tat­has­suk a meg­kez­dett utat. Az utat, ame­lyet saj­nos egész­ség­ügyi okok miatt meg kel­lett sza­kí­ta­nunk egy időre. Bízom azon­ban benne, hogy hama­ro­san újra bakan­csot húz­ha­tunk, és elin­dul­ha­tunk kis hazánk­nak mesés tája­i­ra, hogy más szem­szög­ből is fel­fe­dez­hes­sük ter­mé­sze­ti értékeinket. 

Őszin­tén, ha üzen­he­tek itt nek­tek vége­ze­tül, akkor annyit mon­dok csak: “Mer­je­tek rálép­ni az újdon­ság útjá­ra! Sosem tud­hat­já­tok, hogy szeretitek‑e, élveznétek‑e, nek­tek való‑e, ha ki sem pró­bál­já­tok, ahogy azt sem tud­já­tok meg, miről marad­tok le nélküle!”

Tart­sa­tok velem tovább­ra is itt a blo­gon, köves­sé­tek face­book olda­lon a kaland­lis­ta bejegy­zé­se­ket az újabb érde­kes­sé­ge­kért, fotó­kért, vide­ó­kért, illet­ve meg­ta­lál­tok az ins­ta­gra­mon is! Ha tet­szik a bejegy­zés vagy egy posz­tunk, akkor egy meg­osz­tás­sal segít­se­tek, hogy még töb­bek­hez eljus­sa­nak! Köszönjük!