Egye­dül utaz­ni vagy tár­sa­ság­ban sok­kal jobb? – #gon­do­lat­éb­resz­tő

2018. szeptember 18.

Bekö­szön­tött az ősz, és én a blog Face­book olda­lán sza­va­zást indí­tot­tam e kér­dést ille­tő­en, mely szá­mom­ra talán egy kicsit meg­le­pő ered­ményt hozott. Nem kis fölénnyel mond­tá­tok azt, hogy miért is ne utaz­ná­tok egye­dül, sőt biz­ta­tást is kap­tam erre nézve szem­ben azzal, hogy kell egy úti­társ, egy bará­ti tár­sa­ság az uta­zá­sok alatt, akik­kel együtt élhet­jük meg az élmé­nye­ket. Beval­lom, elgondolkodtattatok.

Egye­dül utaz­ni, miért is ne?!

Nem tit­ko­lom, én éle­tem­ben eddig egyet­len egy­szer vol­tam kül­föl­dön nya­ral­ni egye­dül jó néhány évvel ezelőtt. Ez akkor egy nyolc napos uta­zás volt egy kicsit önma­gam­hoz is. Abban az idő­szak­ban nagyon kel­lett az egye­dül­lét, a csak magam­ra figye­lés, hogy azt csi­nál­jak, amit csak sze­ret­nék. Az úti cél Rodosz volt, amely­ről írtam is koráb­ban a blo­gon egy bejegy­zést. Fan­tasz­ti­ku­san sike­rült, gyö­nyö­rű a szi­get és pont annyi lát­ni­va­lót keres­tem fel, pont annyit lézeng­tem és heve­rész­tem a ten­ger­par­ton, amennyi fel­töl­tött egy kis időre, és ráéb­resz­tett dol­gok­ra, hogy merre is tar­tok, majd új táv­la­to­kat nyi­tott meg az éle­tem­ben. Azóta is büsz­ke vagyok magam­ra, hogy bár lett volna barát­nő, isme­rős, akit elhív­hat­tam volna magam­mal, de bevál­lal­tam egye­dül az uta­zást, és utó­lag azt mon­dom, éle­tem egyik leg­jobb dön­té­se volt. Az “énidő” hiá­nya miatt sokat tanul­tam mind magam­ról, a kor­lá­ta­im­ról és a képes­sé­ge­im­ről, illet­ve végre az volt a fon­tos, hogy velem mi van, hogy én hogyan érzem magam. Tud­tam arra kon­cent­rál­ni, mit várok el akár egy kirán­du­lás­tól, akár hosszabb távon magam­tól, és hogy mi az, amit iga­zán sze­ret­nék. Már-már fel­nőtt fej­jel iga­zán fel­nőt­té vál­tam ez alatt az uta­zás alatt. Nem volt senki, aki elvon­ta volna a figyel­mem, aki­hez alkal­maz­kod­nom kel­lett volna a lakás­ban, a prog­ram­szer­ve­zés­ben, az étke­zé­se­ket ille­tő­en, és még meg­annyi min­dent sorol­hat­nék itt. Végre éltem.

Kell egy (úti)társ!

Alap­ve­tő­en tár­sa­sá­gi ember­nek tar­tom magam, nem egy állan­dó­an közép­pont­ba vágyó szó­szá­tyár típus, de sze­re­tek beszél­get­ni az embe­rek­kel, sze­re­tem, ha olya­nok vesz­nek körül, akik­re fel­néz­he­tek, akik­ben meg­bíz­ha­tok, akik­kel ilyen vagy olyan témá­ban meg­ta­lá­lom a közös han­got, és per­sze szí­ve­sen dis­ku­rál­ga­tok élet­re való, nyi­tott embe­rek­kel. Min­dig és min­den­hol. Erre tanít maga az uta­zás is sze­rin­tem. Meg­is­me­rés és elfo­ga­dás. Sze­ret­tem már koráb­ban is meg­osz­ta­ni az örö­mö­met, az élmé­nye­i­met a kör­nye­ze­tem­mel, az érdek­lőd­ve figye­lő bará­tok­kal, isme­rő­sök­kel, és jó érzés sok­szor együtt meg­él­ni eze­ket a pil­la­na­to­kat. Ami­óta már csak a blog gon­do­la­ta is meg­szü­le­tett, együtt uta­zunk a Másik felem­mel, kiegé­szít­ve egy­mást, ahogy a blog is a mi első közös “gyer­me­künk”. Évek óta iga­zá­ból el sem tudom kép­zel­ni, hogy egy­más nél­kül utaz­zunk, együtt vagyunk egyek, együtt akar­juk meg­él­ni az élet min­den szép­sé­gét, örö­mét és bána­tát. Kell, hogy az út során is ala­kít­suk egy­mást, hogy talán soha elénk nem gör­dü­lő aka­dá­lyo­kat legyőz­ve újabb olda­lunk­ról ismer­jük meg magun­kat és a mási­kat. Szük­sé­günk van arra, hogy egy­mást támo­gas­suk, ha vala­mi nem úgy sike­rül, ahogy elter­vez­tük, de nem egy­szer for­dult már elő, hogy ennek köszön­he­tő­en keve­red­tünk új kaland­ba, éltünk meg olyan magas­sá­go­kat és mély­sé­ge­ket, ame­lyek által töb­bek let­tünk. Az érzés pedig, hogy együtt meg­csi­nál­tuk, min­den­nél töb­bet ér.

Érde­kes témát vetet­tem fel úgy gon­do­lom, amire a választ nekem is jól át kel­lett gon­dol­nom. Való­di dilem­ma volt, ami­kor felé­tek intéz­tem a kér­dést, mivel pont ellen­ke­ző irány­ba halad a mun­ka­he­lyi elfog­lalt­sá­gunk az ősz folya­mán, így a hosszabb közös uta­zás ter­ve­zé­sét el kel­lett felej­te­nünk. Örök­moz­gó, uta­zás­má­ni­ás lévén kicsit két­ség­be is estem, de a szí­vem és az eszem másik fele tudta, érez­te, hogy a blog a miénk. Közös cél, közös érdek. Nem dől össze a világ, ha csak pár napos, hét­vé­gi uta­zást ter­ve­zünk, de per­sze akkor sem, ha egye­dül kel­nék útra. Ez eset­ben viszont nem lenne tel­jes az egész, nem len­nék fel­hőt­le­nül fel­sza­ba­dult, – hal­kan jegy­zem meg, hogy a fotó­zás min­den árny­ol­da­la is az én vál­la­mat nyom­ná – de leg­fő­képp, biz­tos vagyok benne, hogy a mai fejem­mel kicsit üres len­nék egye­dül, amely­nek ered­mé­nye­képp ti sem kap­ná­tok a tőlem, tőlünk meg­szo­kott hang­vé­te­lű blog­be­jegy­zé­se­ket és a minő­sé­gi cso­dás fényképeket.

Összes­sé­gé­ben, örü­lök, hogy én nem sza­vaz­tam ezúttal!

Sze­rin­tem egyé­ni szük­ség­let, ki milyen élet­sza­ka­szá­ban van éppen, kinek milyen lehe­tő­sé­gei adód­nak az élet­ben és kinek mi a célja az uta­zás­sal, azok a kér­dé­sek, ame­lyek vála­szai eldön­tik, útnak indul‑e egye­dül vagy úti­tár­sat választ maga mellé az ember.

Tart­sa­tok velem tovább­ra is itt a blo­gon és köves­sé­tek face­book olda­lon a kaland­lis­ta bejegy­zé­se­ket az újabb érde­kes­sé­ge­kért, fotó­kért, vide­ó­kért. Ha tet­szik, egy meg­osz­tás­sal segít­het­tek is, hogy még töb­bek­hez eljussanak.

Leave a Reply

  • Goog­le Translate

  • Kövess min­ket:

  • Hír­le­vél

  • Booking.com Booking.com
  • Leg­nép­sze­rűbb bejegyzések